Írók, költők: nők és férfiak
Tóth Krisztina a Könyvesmagazinban olvasható, februári beszélgetésben elmondja, szerinte mit kellene kivenni a kötelező olvasmányokból. Jókai Arany emberét említi (Szabó Magda Bárány Boldizsárja mellett): „Nem elsősorban azért, mert nehezen olvasható és kedvét szegi a diákoknak, hanem a nőalakok ábrázolása miatt. Mert mit tudunk meg róluk? Tímea nem szereti a férjét, de engedelmesen szolgálja. Rendben tartja a házat és viszi a férfi üzleti ügyeit, ha távol van. Soha nincs egy rossz szava sem. Noémi szerelmes, de osztozik a férfin. Tímár Mihály néha megjelenik a szigeten, aztán elmegy. Noémi sose kérdez, csak örül. Nem lázadozik hanem csinosan várja Tímárt, amikor az éppen ráér.”
Mint minden ilyen „nagy mondás”, ez is zajos (és gyakran kulturálatlan és méltatlan) reakciókat vált ki. Ezek közül én csak a színvonalasabbakkal foglalkozom, azokból is csak néhánnyal. Nem szoktam véleményt nyilvánítani az efféle tömegtémákban, de ez most időben is betalált, mert mindeközben az állami gépezet, mely az iskolát sztálinista módra a propagandagépezet részeként kezeli, a magyaroktatást a lexikális, számonkérhető tananyag felé tolná el, a kimeneti követelmény, azaz az érettségi segítségével. Amivel két dolgot kerülne el: hogy a diákoknak olvasniuk kelljen, illetve gondolkodniuk kelljen.
Nagyon remélem, hogy akkora szakmai és össznépi felháborodás fogja követni ezt a tervet, amekkorát érdemel, a Magyartanárok Egyesülete gyors reagálásával élen jár. Kriszta (szerencsés vagy szerencsétlen) megnyilvánulása abból a szempontból is fontos, hogy képes-e egy irányba terelni az irodalomról, az irodalomtanítás értelméről, az olvasásról való közgondolkodást, vagy épp kifogja a szelet a kormányzat vitorlájából. (Az interjú február 11-én jelent meg, csak most lett „hangos” – vagyis ha azt a célt éri el, hogy erről vitatkozunk ahelyett, hogy az érettségiről diskurálnánk, az semmiképp sem Kriszta hibája.) Ilyeténképpen a most elhíresült interjúrészlet elsősorban indikátornak alkalmas, hogy hol is tartunk, mire ugrunk, mire nem. (Ugyanerre a következtetésre jut blogbejegyzésében Lázár Júlia.)
Számomra evidencia, mi értelme van az olvasásnak. Az európai kultúra (zsidó, keresztény, görög, római gyökerei óta a mai napig) középpontjában van a hagyomány, a történelem, a történetek, az „örökké tartó” múlt. Ha Európa valamiben egyéni, az ez, Európa minden egyénisége és egyedisége evvel függ össze. Ha a rabbitól kérdezel valamit, elmond egy történetet. Ha ez a rabbi történetesen Jézus (vagy Homérosz), akkor is. Nem azért olvassuk a zsoltárokat, a különböző példabeszédeket vagy az Odüsszeiát, mert csuda műveltnek akarunk tetszeni, vagy hogy az érettségi teszten megkérdezhessék tőlünk, hány könyvből áll az Ószövetség, hanem mert ezek a művek ma is érvényesek és szépek. Rólunk szólnak.
Azért olvasunk, mert általa élményhez jutunk. Az élmény lényege, hogy közünk van hozzá: többet tudunk meg magunkról, a világunkról. Ha elolvassuk a Tékozló fiút, jobban megértjük, mi a (keresztény vagy általános, igazi) megbocsátás, mi a különbség a régi és az új törvény, a régi és az új igazság között, és el kell gondolkoznunk, az otthon maradó fiúnak miért nincs igaza, mert ez a Jézus által elmondott történetben explicit nincs benne, mégis tudjuk. S mivel olvasó, gondolkodó emberek vagyunk, meg akarjuk érteni a tanítást. Ha nem, nem értjük a keresztény megbocsátást sem, nem értjük az új törvényt, melyről a parabola szól, a réginek válaszolva. Akkor hiába a katekizmus, hiába a konfirmációs vagy bérmavizsga: ott csak a számonkérhetőt kérik számon. De mi nem adatokat magolunk, mert szeretnénk megérteni, mit tanít az Ószövetség, Jézus vagy Szapphó. Akkor is, ha nem hiszünk az égő csipkebokorban, Jézusban vagy Aphroditéban. Hiszünk viszont például a szeretetben. És olvasó emberek vagyunk. (És igen, a vers is „történet”, valami olyan, amit élményként is megélünk, és ha nem adja magát, meg szeretnénk fejteni.)
Aki Szapphót leszbikus költőnőként olvassa, az kimarad valamiből. Ahogy az is, aki Az arany emberben a nőket kihasználó macsót akarja látni. Az olvasásnak, a tudásnak, pl. a tudománynak, de akár az irodalomtanításnak is van az a szintje, ahol fontos lehet, hogy Szapphó egyébiránt nő volt, és mellesleg a lányokat szerette, de nem az elsődleges élmény szintjén fontos, hogy Jókai férfi volt, és könyvében korának (vagy Tímár Mihály korának) nőképe szerepel.
Jézust férfiként írja le a Biblia, de Istenről már kevesebbet tudunk. A hagyomány szerint férfiként szokás ábrázolni, de ez földi hagyomány. A hagyományt szigorúan vevő zsinagógákban (vagy görög templomokban) viszont a nők ma sem mehetnek be oda, ahova a férfiak. Ezek olyan hagyományok, melyekhez nincs jogom hozzászólni, mert nem vagyok e közösségek tagja, lehet, nem is szeretnék az lenni, például azért, mert az ortodoxiával, bármilyen színűvel bajaim vannak.
A hagyományt ugyanis akkor tartom érvényesnek magamra nézve, a hagyomány számomra akkor élő, akkor lehet mai, ha képes a mához alkalmazkodni, és bár katolikus sem vagyok, elég nehezen képzelem el, hogy a katolikus egyháznak ötven év múlva is megfelelően sok híve marad a világban, ha továbbra sem lehetnek női papjai. Az sejthető, hogy mire ez a fordulat beáll, mekkora közfelháborodás lesz a (meglehet, két évezredes) hagyományhoz mereven ragaszkodók közt, és előre hallom az érveket, hogy aki nem ért egyet a katolikus férfiuralommal, az menjen protestánsnak. Abban azonban biztos vagyok, hogy ha a nemi egyenlőséget nem nyomják el külső eszközökkel, ha például a nők továbbra is járhatnak iskolába, vezethetnek autót, lehetnek miniszterelnökök (legalább más országokban…), akkor ez a katolikus egyházat is érinteni fogja, előbb-utóbb.
Ezzel együtt nem gondolom, hogy a Bibliát át kellene írni, a női egyenlőség szempontjából ki kellene cenzúrázni azokat a történeteket, melyekben a nők nem egyenlőek. Nem gondolom, hogy ezentúl a Tékozló lány történetét kellene olvasnunk, vagy Jézust nőként kellene ábrázolnunk (bár ennek a lehetőségét sem zárnám ki – szerintem Ő sem). És bár férfi vagyok, azt gondolom, nemcsak a fiúk és férfiak fogják megtanulni a keresztény megbocsájtást, a régit felülíró új törvényt a Tékozló fiúból, a lányoknak meg csak annyi jut, hogy lám, ebből is kihagytak minket, és fogalmunk se lehet a megbocsátásról, hiszen a történetben nem rólunk, hanem a fiúkról van szó… Azt se gondolom, hogy aki Szapphót olvas, az leszbikus lesz.
Gimnazista koromban olvastam Az arany embert, azóta számos Jókaihoz volt szerencsém, a Kőszívűt tanítottam is (történetesen nem önszántamból: rajtam ragadt, mint nyuszin a fül, amikor év közben, szeptember végén kettéosztottak egy osztályt, és már fel volt adva kötelezőként – én így, beugró magyartanárként kénytelen voltam elolvasni, pedig kiskamaszként, amikor napi 4-500 oldalakat ettem meg, épp A kőszívű ember fiait letettem, hogy inkább az Anna Kareninát olvassam). Tehát a részleteket jócskán elfelejtettem. A kamaszkori olvasásélményre viszont biztosan emlékszem. Számomra Az arany ember akkor a szabadságot jelképezte. Épp a sikeres ember másfajta szabadságát, akinek halálosan elege van a sikeréből, a külvilág megítéléséből, tágabb értelemben tehát a saját világának értékrendjéből (melyben, igen, a serdülő lányokat kérdés nélkül férjhez adják, ahol „Tímea nem szereti a férjét, de engedelmesen szolgálja. Rendben tartja a házat és viszi a férfi üzleti ügyeit, ha távol van. Soha nincs egy rossz szava sem” satöbbi). Tímár akár öngyilkos is lehetne (a balatoni jelenet a rianással erre egyértelműen utal), tévelyeg, mint a ködben a Duna jegén, végül (ugyancsak a Duna közepében, „akkor ez motívum?”, kérdezhetnénk Esterházyval) megtalálja a mesei megoldást, az Édenkertet, a Senki-szigetét, ahol szeretet van, rózsaszirmok vannak, más nincs.
Magyartanárként és apaként irodalmi művekkel kapcsolatban számos olyan kérdést kaptam már, amiről egy adott mű nem szól. Ilyenkor az a válaszom, hogy ez nincs a műben, a mű nem erről szól: magadnak végiggondolhatod, a saját életed szempontjából akár fontos is lehet, de ne kérd számon a szerzőn, mert nem erről írt. Ne kérd számon Jókain, hogy osztozik-e Noémi Tímár Mihályon, mert nem erről szól a mű, nincs is benne. Nem úgy nincs benne, ahogy a tékozló fiú bátyjának reakciója a Bibliában, mert az nagyon is benne van, csak nincs kifejtve, parabolaként ránk van bízva a megoldása. Noéminak viszont nem ez a szerepe – lehet, hogy Jókai macsó, igazságtalan, fúj, de nekem az az érzésem, egyszerűen nem erről szól a mű. Tévedés tehát számon kérni rajta, elég azzal foglalkozni, amiről szól.
Szabó T. Anna azt írta a Facebookon, a Kriszta posztjához írott kommentemre válaszolva, hogy mindez nem ízlésbeli, hanem etikai kérdés, és végső soron arról szól, hogy a nők rabok legyenek-e vagy szabadok. Én meg azt válaszolom, egyértelmű, hogy szabadok, de nagy baj volna, ha ez Jókain múlna.
Nem akarom elbagatellizálni vagy megkerülni a Kriszta vagy Anna véleménye mögötti indulat valós okait. Engem is mélyen felháborít, amikor kormányzati szinten tolerálható a vakkomondoros példa, vagy amikor a kevés női miniszterünk egyike (meglehetősen álszent módon) a nők otthoni, anyakénti, háztartásvezetői kiteljesedése mellett száll síkra (pár évvel azután, hogy díjat kapott azért, amikor ennek az ellenkezőjéről publikált). Nekem is elegem van a nemek közti mindennemű megkülönböztetésből: abból is, amikor a bíróságok reflexből az anyának ítélik a gyerekeket, mert az a statisztikailag igazolható tapasztalatuk, hogy az apák jelentősebb része mit se tudna kezdeni a gyerekével; de abból is, amikor a nők kevesebbet keresnek ugyanolyan pozícióban, mint a férfiak, csak azért, mert nők. Lázár Júliához hasonlóan nem szeretem a „női író”, „költőnő” kifejezéseket, ezzel szemben szeretek meglepődni, amikor mondjuk egy elolvasott kortárs amerikai regényről utólag tudom, meg, hogy nő írta. Nővérem, Anna, Juli vagy Kriszta verseit nem azért szeretem, mert nők írták: azért szeretem a verseiket, mert élményt adnak, tehát az én világomra is érvényesek – pedig nem vagyok nő. Ahogy nem kell zsidónak lennem a zsoltárokhoz, kereszténynek Pál leveleihez, ógörögnek, ógörög nőnek vagy ógörög leszbikus nőnek ahhoz, hogy gyakran érezzem lelki rokonomnak Szapphót.
És nem leszek macsó férfi, ahogy a többi fiúból sem válik macsó férfi pusztán attól, hogy a világirodalom tele van macsó férfiakkal…
Ezért gondolom, hogy az irodalomtanulás lényege az olvasás, az élménnyel való találkozás, mely által megtanulunk elvontan gondolkodni, hogy egy pillanatig se higgyük azt, hogy ha egy kamaszlány Az arany embert olvassa, az a szabadságát veszélyezteti. Ez a gondolat ugyanis ugyanolyan téves cenzúrához vezetne, mint mikor dédapáink korában a lányokat erkölcsi okokból mindennemű regénytől tiltották. Ez számomra épp a vakkomondorok vagy a csadoros nők világát idézné meg, ahol az irodalmat mindenféle erkölcsi, etikai okokra hivatkozva szimpla, bemagolandó adathalmazzá lennénk kénytelenek reduklálni.
Legyünk inkább szabadok.
