Mátépapa 1: egyetlen történet

Családunkban szép hagyománya van a családi történeteknek. Már kisiskolás koromban azon vitatkoztam nővéremmel, ki „sztorizik” a legjobban: az író nagyapánk, Magda, a húga, vagy az anyjuk, Dédi. A sztorizás ekkoriban szinte kizárólag a családi legendárium mesélését jelentette. És ez azóta is így van, pedig elmúltam 50. Aki bekerül a családba, vagy akár csak szoros baráttá válik, néhány hónap után kezdi megszokni, hogy nálunk nem ritka a 150 éves ember, mert bár akikről mesélünk, rég nem élnek fizikailag – de a sztorikban annál inkább. A „jövevényeknek” persze abba is bele kell törődniük, hogy vannak ismétlődő sztorik, és vannak kiemelt alakok. A kiemelés nem feltétlenül igazságos, az apai ág például indokolatlanul felülreprezentált, miközben anyai ágon is vannak érdekes és izgalmas figurák és életsorosok.

Ezt én a gyerekeimnél kompenzálom, többet mesélek az anyai nagyapámról, mint bárki másról. Lehet, hogy tudat alatt törlesztek, vagy talán csak az az oka, hogy hozzám mindig is ő állt a legközelebb, rá hasonlítok (most már a pocakommal is), számomra a vele töltött idő – a zsíros-hegyi (vagy nekem inkább zsíroshegyi) mezítlábas, városi komfort-mentes nyarak sora – volt a legértékesebb, az az idő, melyről másik nagyapám a Vakációt írta: amikor még nem tartunk valahonnét valahová, amikor a lepkefogás vagy a sziklákon mászkálás, az erdőben bóklászás, a stukkolás, a römizés, a napon olvasás, a fűnyírás, vízhordás, málnázás, kerítésmázolás és lábujjnézegetés tagolatlan egészt alkot, melyet legfeljebb az bont meg picit, amikor megjelenik nagymamám, hogy hetente maximum két napot velünk töltsön. (Ilyenkor kicsit el is múlt az idill, Mama és Papa elég nehezen tűrte egymás közelségét, sokat és rosszul veszekedtek, noha rettentően szerették egymást 59 év házasságuk során, melyben – főleg eleinte – voltak hiátusok.)

De ez a kompenzálás sem az igazi, hiszen gyerekeim számára most már ez is az apai ág, és ők is belenőnek e sztorikba.

A sztorimesélésnek vannak szabályai. Például egy történetet mindig ugyanúgy kell elmondani. Lehetőleg legyen csattanója, jóllehet, a hallgatóság pontosan ismeri nemcsak a poént, de minden mást is, ami a sztorihoz kapcsolódik. Tudom persze, hogy ez nem csak a mi családunkban van így: a teljes magyar prózatörténetnek egyik alapeleme az anekdotázás, Jókaitól Mikszáthon, Kosztolányin át Esterházyig, és az irodalmon kívül is bőségesen akadnak nagy mesemondók. Ilyen volt például általános iskolai fizikatanárunk, Bandi bácsi (egyébként kiváló festő), aki nem könnyítette meg, hogy később radnótisként a mat-fiz tagozaton ne égjek le, cserébe élvezetesen tudta előadni ugyanazt a 15-20 sztorit hatodiktól nyolcadikig, nagyjából minden második fizikaórát a mesélésnek szentelve. A dolog szépsége, hogy nyolcadik után, mikor már semminek semmi tétje sem volt, úgy adódott, hogy Misi barátomnál nyaraltam, akinek anyukája nővérem kedves tanítója volt alsóban, tehát Bandi bácsi kollégája, és a közelükben volt nyaralója másik kedves tanárunknak, Anci néninek, aki fiatalon megözvegyült, és akinek Bandi bácsi hosszú ideje alig leplezhetően csapta a szelet. Almádiban már együtt nyaraltak, mi Káptalanról bicikliztünk át, és jó volt látni, hogy Bandi bácsi az ötkilós kalapáccsal hogy veri be a szőlőkarókat, hogy emeli ki fél kézzel a Trabant hátulját az árokból, ahova Anci néni betolatott – és hogy meséli újra a jól ismert legendákat. Bandi bácsi vagy a bor miatt, vagy mert cifrázni, színesíteni akarta, kicsit másképp mesélte az unalomig ismert sztorikat – mi pedig, szemtelen kamaszok, Misi barátommal szépen kijavítottuk: nem úgy volt, Bandi bácsi, rosszul tetszik mesélni.

Híresebbik nagyapám könyve, a Vakáció személyesen igyekszik elmesélni a sztorikat, ami nehéz, mert az elbeszélő maga reflektál a családi történetekre, tehát szükségszerűen kibeszél a műből. Csak nem mindegy, mennyire. Az 1969-re már alaposan befutott, Kossuth-díjas Lajos beleül a közismert író – közszereplő – székébe, és guruként megmondja a tutifrankót. A mű anyagában lényegesen tartalmasabb, mint a végeredmény, épp emiatt a felsőbbrendű pozíció miatt – és csak csekélyebb mértékben a „vörös masni” miatt, amely korábbi műveiben túlteng, és ma már elviselhetetlen. Ezek nélkül viszont fontos regény (vagy mi) a Vakáció, nekem pláne az, főleg hogy 12 éves korom után most, 51 évesen olvastam újra. Mert fontosak a sztorik, de fontos maga a sztorizás is. És fontos az is, ami a könyvben nem sztorizás.

Ezt a nem-sztorizást első olvasásra nem vettem észre (vagy nem vettem komolyan?). Igaz, akkor 12 éves se voltam, épp egy időben elcsípett agyhártya-agyvelőgyulladásból lábadoztam, és napi 3-400 oldalt simán megettem a kórházi ágyban, majd otthon, legyengült immunrendszeremmel egyik arcüreggyulladásból a másikba esve, bármiből (kivéve a Kőszívű ember fiait – melynek külön sztorija van nálam) – pláne az ismerős történetekben tobzódó Vakációból. Most, amikor annyi idős vagyok, mint mikor nagyapám a Vakációt megírta, ezek az ismert sztorik tűntek a legkevésbé fajsúlyosnak, sokkal fontosabbnak éreztem egyrészt a kevésbé elnyűtt történeteket (pl. ükapámét, az Afrika-vadászét), de még inkább mindazt, ami nem „sztori”, hanem valódi történet e regényben.

És mások a figurák is, mint amilyennek ismertük őket – akár a sztorikból, akár személyesen (a kettő közt ráadásul erős a kapcsolat – vagyis a család hajlamos valakit a sztorik alapján skatulyázni, aztán csak ezt látni benne). Ott van például dédanyám, aki az írónak éppenséggel az anyukája. Nekem a család iránytűje, minden történetek tudója, számos sztori főhőse, megkerülhetetlen alak, aki 100 évig élt (a fiát 14 évvel élte túl…). Szóval A Dédi. Mellesleg apám nevelőanyja, szent ember, aki vasszigorral és vaskövetkezetességgel élte végig hosszú életét stb. És itt van a nagyapám, aki elém rak egy zsarnokot, egy kiállhatatlan anyát, aki tele van bizonytalansággal, következetlenséggel, félelemmel és előítélettel, és aki mindenben korlátozza a gyerekét – akit egyébként én elkényeztetettnek, kivételezettnek látok. Tehát vannak a sztorik, és van egy másik valóság. Vagyis: nem egy történet, nem egyetlen történet van róla, arról, hogy ki volt a Dédi, ahogy nem egyetlen történet van a zsidókról, a cigányokról, a szegényekről, a magyarokról, noch da zu, a nagyapámhoz hasonló kommunistákról sem, mert ha egyetlen történet van, az anekdotának esetleg jó, de távol áll az igazságtól, mert sarkít, mert egyszerűsít, mert nem árnyal. És lehet, hogy ez a baj az egész anekdotikusságával – hogy nagyapám elkényeztetett, Manyuci bolond, Gazsi bácsi pedig lótetű.

Ajánlott cikkek