A zene az életem. Na, az ilyen mondatok szépek, de mit jelentenek? Ezt próbálom itt kifejteni.
Nem vagyok zenész. Lehettem volna? Az adottságaim alapján biztos – Ildikó néni már hatéves koromban az én fülemhez hangolta a citerazenekar összes húrját (tudjátok, hány húr van EGY citerán?). Van abszolút hallásom is, valamikor 13 évesen kellett rájönnöm, hogy magamnak se tagadhatom le tovább; persze akkor már évek óta tudtam… Nem nagy ügy, szerintem memória, mely fejleszthető, semmiképp sem kiváltság, néha inkább átok (pl. ha transzponálva kell valamit leénekelni). Adottság a zenei memóriám is.
És mi a helyzet a tehetséggel? Ebben már nem vagyok annyira biztos. Ha valaki gyerekként ügyesen focizik, egyáltalán nem biztos, hogy focista lesz, de ha mégis, akkor sem biztos, hogy tehetséges focista. Így van ez a zenészléttel is: a tehetség jelentős része kitartás, szorgalom, céltudatosság. Szerintem ezek is adottságok, ha fejleszthetőek is. Ugyanaz van velük, mint a zenei memóriával: hogy kinek mennyi adatott alapból. Zenész alighanem abból lesz, akinek ebből is, abból is elég sok. És akkor még egyáltalán nem biztos, hogy az illető tehetséges zenész, pláne hogy az is marad. Lehet, hogy csak szorgalmas, csak céltudatos, esetleg csak jó memóriájú, aki azonban nem elég céltudatos vagy szorgalmas… Vagy valahol kisiklik a céltudata, vagy ami még rosszabb: épp az megy félre, épp az múlik el, ami miatt zenész akart lenni.
Én nem akartam zenész lenni. Én karmester akartam lenni. Szörfözni a hangok áradatán, belépni a klarinéttal, kiköpni a trombiták trattaráját, szívet dögleszteni a brácsán, brummogni a bőgőn (mint Juhász Gyula). És énekelni a hegedűkkel, a csellókkal. (Hat évig csellóztam, aztán énekeltem, énekkarban, húsz évig, ahol néha a próbán vezényeltem is.)
Én egy akartam lenni a zenével. Át akartam adni a zenét. Ez biztosan nem múlt el. Most is át akarom adni a zenét, ha éneklek, ha kritikát vagy tanulmányt írok, ha koncertbevezetőt mondok vagy írok.
Szeretném megtanítani, hogyan hallgassunk zenét. Az élményt szeretném átadni: azt, amitől nekem a zene, az előadás fontos, izgalmas vagy egyszerűen csak más, mint a többi. Ez a vágyam nem múlik, egyre keresem hozzá az eszközöket és a műfajokat. Ezért a zene az életem egyik legfontosabb – és biztosan a legmaradandóbb – része.