2004.04.16. „…s velem maradsz mindig”

Zemplényi Ferenc halálára

December 30-án ültünk utoljára a dohánybarna fotelekben egymással szemben, ahogy mintegy másfél évtizede oly sokszor. Kicsit elkéstem, és mivel Feri nem egészen három héttel volt túl a műtéten, nem akartam sokáig maradni.

Feritől az ilyen zenehallgatások alkalmával persze nem lehetett elkésni, de hazaindulni még kevésbé. „Maradj még, hova sietsz, korán van”, dörmögte éjjel 1/2 2-kor is. Emlékszem, egyszer épp nagyon magányosak voltunk, nagyon nyár éjszaka volt, nagyon nem is volt ok másnap felkelni, és úgy döntöttem, kivárom ez egyszer, mikor jön el az a pillanat, mikor már nem marasztal. 4-kor mégis hazamentem, s ugyan nem tiltakozott, emlékszem, annyit azért megkérdezett: „biztos?”.

December 30-án Feri egy Kempff-lemez közepén járt, mikor odaértem, Schubert három posztumusz zongoradarabját már együtt hallgattuk. Ekkor – tőle szinte szokatlanul – azt mondta: „neked felteszem a Kromatikus fantázia és fúgát is, mert téged szeretlek”.

Feri igazán, nagyon tudott szeretni. Ki is tudta fejezni, bár ilyen egyszerű szavakkal talán sose mondta előzőleg. Haragudni is tudott persze, de csak ha becsapva, megcsalva érezte magát. Sokan más megnyilvánulásait is haragosnak érezték. Magam is évekig féltem tőle – hogy kiderül: nem tudok valamit. Azt hittem: haragszik a tudatlanságra. Valamikor édesanyja halála után, a kilencvenes évek elején segítettem átrendezni a hallt – a könyvek bizony csak több sorban fértek el. Feri, aki minden látszat ellenére kereste a káosz feletti rendet, megkért, diktáljam a hátsó sorban helyet kapó könyveket, ő pedig feljegyezte őket. Talán portugál irodalom lehetett az, ahol nem bírtam már, hogy minduntalan kijavítja a kiejtésemet, s ezt szóvá is tettem: „nem mindegy, úgyis tudod, miről van szó, én meg úgysem”. „Nem mindegy”, mordult rám, rögtönzött egy kétperces előadást a portugál barokkról („a portugál irodalom éppoly fontos, mint a francia vagy a magyar”), és valahogy rájöttem: a világ rendje billen helyre egy kicsit, ha megtanulom a portugál fonetikát a létra tetején. Nem, nem haragudott Feri tudatlanságomért, nem, nem azért javított, hogy nagyobb tudását orrom alá dörgölje – egész egyszerűen át akarta adni az övét.

Így lettünk barátok, a rendszerváltás körül, egy háromszemélyes szemináriumon. Közös zenei érdeklődésünk még az első Zemplényi-vizsga előtt kiderült (ez nem akadályozta meg, hogy közepest adjon a vizsgán, bár nem akarta beírni – többre tartott; a szemináriumot azért vállaltam, hogy bebizonyítsam neki: megérdemelten), nagyon hamar rendszeres vendég lettem a barna fotelekben. Nekem akkor Bruno Walter és Karajan mellett Karl Böhm volt a nagy karmester („Böhm JÓ karmester, de nem NAGY karmester”) – ő megmutatta Mengelberget, Furtwänglert, Schurichtot, Knappertsbuscht és még sokakat, akikről szépszerével nem is hallottam előzőleg. Egy harmincas évekbeli zongoralemeznél szóvá tettem, hogy recseg. „Ne azt hallgasd”, szólt ő, és nemcsak a recsegést nem hallgatni tanultam meg, de szállóigévé és jelmondattá vált számomra azóta ez a felszólítás, melyet az élet oly sok területén igyekszem alkalmazni.

Kétféle zenehallgató van: az egyik az Igazit keresi, a tökéletes előadást. A másik típus pluralista. Feri nem azért tartott több tucat Ötödik szimfóniát, mert evvel dicsekedni lehet, hanem mert mind fontos. A világmindenség megismerése persze tévutakkal jár, az ember olykor vesz olyat, ami talminak bizonyul – de kidobni nincs szíve. Ferinek legalábbis sose volt. Feri a szúnyognál nagyobb élőlényeknek nem tudott ártani, a legyet inkább csak elkergette. Így lehetett a tárgyakkal is – a többszörösen kikönyökölt pizsamák éppúgy bizonyítják, mint a CD- és videóhalmok. De a cél a Mindenség megismerése, és Feri ebben nagy mélységekig jutott.

Kosztolányis-karinthys mércével mérve is külön nyelvet beszéltünk mi, akik nála összejöttünk zenélni. A kívülállók számára a repkedő nevek, évszámok, márkanevek magunkmutogatásnak tűntek, nekünk ez nemcsak az örök közös nevező, barátságunk bizonyítéka és garanciája volt, hanem magunk csiszolásának, ismereteink bővítésének is egyik fontos mozzanata. Feri ismerte becslésem szerint mintegy 30 ezer lemezét.

Ahogy ismerte az embereket is. Egyenként is, általánosságban is. Tudta, mikor kell ellenkezni, mikor kell engedékenynek lenni. És amikor már nagyon jóban voltunk, mikor már én is tudtam neki olyat mutatni, amit nem ismert, akkor nagy ritkán ezt is hallottam tőle: „nem is tudom”. Feri őszintén tudott örülni, ha egy barátjának valami sikerült, és őszintén, mélyen bánkódott, mikor nem. Sőt (olykor akár kéretlenül is) megpróbált közbenjárni a barát érdekében. Sokszor a zenehallgatás közben elfelejtettünk újabb zenét feltenni, s csak hallgattunk.

Feri számára Bach, Mozart, Beethoven vagy Brahms géniusza mellett fontos volt Johann Strauss is, tőle tanultam, hogy nem kell szégyellni, ha nekem is fontos. Talán több Wagnert hallgatott, mint Verdit, de Belliniből vagy Massenet-ből se lehetett megfogni. Bartók vagy Stravinsky mindig a kedvencei közé tartozott, de nem hiszem, hogy sokan ismerik úgy Messiaent, mint ő. Élete végén Horváth Ivánnak bevallotta: mégiscsak Beethovent hallgatott legtöbbet. De mikor megkérdezte, melyik a legnagyobb zongoraverseny, örült, mikor egyetértettünk abban, hogy a Bach d-moll, a legnagyobb szimfónia pedig a Mozart Jupiter. Feri elfogultan is előítélet-mentes volt, kedvenc karmesterünk, Wilhelm Furtwängler Bruckner-szimfóniáinak egyikét-másikát (nevezetesen: a 4.-et és a 9.-et) gyengébb teljesítménynek tartotta – és mindig alá tudta támasztani véleményét. Olykor persze mosolyogtunk azon, hogy szeret ellentmondani (“az valóban remek előadás, de van annál egy még szebb”), de sose mondta volna a jóra azt, hogy rossz, a rosszra azt, hogy jó.

2003. december 30-án orvul esti programot szerveztem, így a délutáni látogatásról volt alibim elszökni, hogy a beteg embert ne fárasszam. Nyugodtan mentem el, hisz Feri jókedvű volt, jó étvággyal evett és még nagyobb étvággyal hallgatott zenét. Biztató jelnek tartottam, hogy fáradtsága ellenére marasztalt. Később kiderült: ez volt életének talán utolsó olyan napja, mikor a testi nyavalyák nem kerekedtek felül a közérzetén jobban, mint amit az évtizedek alatt megszokhattunk. Utoljára harmincas évekbeli Haydn-felvételeket hallgattunk Clara Haskillal („Aszkil! Aszkil!” – hallom sztentori basszusát), s ha tudom, milyen orvul itt hagy minket, lemondtam volna mindent, s maradtam volna még. Most persze mi mondhatnánk: „Maradj még, hová sietsz, korán van”, mert most tényleg korán, rettenetesen korán van. De már késő. És talán egyetlen bölcs dolgot tehetünk: „nem azt hallgatjuk”, nem a feltörő fájdalmat, hanem mondjuk a Kromatikus fantáziát és fúgát – mert így szeretjük Ferit igazán.

Megjelent: “…s velem maradsz mindig”

Ajánlott cikkek