Mátépapa 3: Zsómama

Az első rész végén említett Manyuci nem része nagyapám legendáriumának, mert nagyapám első feleségének (vagyis nagyanyámnak, Zsómamának) az anyja. Viszont ha még oly könnyű is Zsómamát kifigurázni, nagyapám jobban tenné, ha hallgatna az egészről: az egész első házasságról, a belőle származó két gyerekről: apámról és autista, 35 évesen meghalt öccséről, Misiről, aki a Vakáció írásakor még csak huszonéves, és az apja látni se bírja.

Ezenközben az egész Vakáció „szinkrón” keretében az ötvenes apa a fiával horgászik (Miklóssal, aki épp annyi idős, mint a Vakáció ama bizonyos vakációjának a főhőse, az ifjú Lajos: tehát 14 éves). Ez tehát fontos motívum, fontos „egyetlen történet” („én, az apa”, ld. még Apaszív). Az egyetlen történet mindig hazugság – nem mert nem igaz, hanem mert az igazságnak csak egyetlen aspektusa (esetünkben a négyből egy, már ami a gyerekek számát illeti).

Nincs képem arról, milyen apa volt nagyapám a harmadik házasságában, sose beszélgettem erről nagybátyáimmal, a Vakációban 14 éves Miklóssal, vagy a hat évvel fiatalabb öccsével, Mátéval. Hogy nagyapám apámmal milyen apa nem volt, arra aligha vannak szavak; apám legendás birkatürelme kellett ahhoz, hogy ne gyűlölje, még csak le se nézze ezt a szerencsétlent, akit az apjának kellett neveznie – sőt ő még szeretni is tudta. Ma is nagy bölcsességgel látja, tisztán. Holott alighanem Miklósnak, az öccsének volt igaza, mikor kisgyerekként megkérdezte: miért mondja Marci apának azt, hogy apa, mikor neki a Magda az apukája? Apám nevelőapja a gyakorlatban tényleg a nagynénje, Magda volt.

Nevelőanyja pedig a nagyanyja, vagyis Dédi. Apámnak nemcsak az apja volt alkalmatlan apának, hanem az anyja (Zsómama) is anyának. Vagy ha ezen a megfogalmazáson finomítunk: nem volt jó anya, vagy nem hitte el, hogy jó anya tudna lenni, vagy a háború után egy elvált, lakástalan nő jobban tette, ha; de nekem Zsómama anyasága (és Mátépapa apasága) tűnik családrendszerünk egyik nagy kisiklásának; érdekes, hogy apámnak ezzel mennyivel kevésbé van baja. Már csak azért is, mert nevelőanyját (azaz nagyanyját, aki nekem a Dédi) ridegnek, nevelőapját (vagyis nagynénjét, Magdát) közönyösnek találta, és úgy érezte, őt csak az anyja érti meg. Amit el tudok képzelni: Zsómama volt a megtestesült empátia (és tapintat), mintha mások életét jobban át tudta volna érezni, jobban meg tudta volna élni, mint a sajátját. Vagyis hétvégi anyukaként biztos nagyon figyelt a fiaira.

Az anyai alkalmatlanság egyébként örökletes: Manyuci, Zsómama anyja antianya volt, de „nem tehetett róla”, mert az ő anyja sem volt anya: Manyuci anyja beteg, tébécés volt, akihez a gyerekei heti egyszer mehettek be rövid vizitre, távolról. Lehet, ez is „egyetlen történet”, egy kimerevített pillanat – de tény, hogy Manyucinak aligha volt honnan megtanulnia, milyen anyának lenni. És Manyuci gyerekeinek sem volt kitől. Nemcsak a lányoknak: a fiúk életére is rányomta a bélyegét ez az anyátlanság, pl. a 62 évesen öngyilkos Bálint (vagyis Bocs), aki a halálos ágyán sem vesztette el a humorát („Marcikám, nem lesz baj, lejárt a gyomirtó szavatossága”, hörögte), idős korában azt vallotta, az anyja gonosz volt és kártékony, és minden gyerekét tönkretette; vagy Ákos, aki a csokigyáros férjeként kényelmes és hosszú életet élt meg Franciaországban, de extra tehetséges építész létére egyetlen épületet se tervezett – őt a nagyobb, magasabb dimenziók, pl. a Világegyetem Nagy Építőmestere vagy a Katolikus Egyház (és ezek kapcsolata, összebékítése) izgatta, és ennek érdekében egymásnak ugrasztott mindenkit, akivel kapcsolatba került. A lányok közül Pimpi korán meghalt, „öngyilkos lett”, családom hithű kommunista részének kommentárja szerint, valójában alighanem az ÁVO börtönében kínozták vagy alázták meg annyira, hogy aztán – az elmegyógyintézetben – valóban öngyilkos lett. Tehetséges zongoraművésznek indult, aztán „belekeveredett valamibe”, vagy csak a Bécsben élő testvérének, Gyurinak vitt valamit, az ÁVH szerint tehát kémkedett. És fiatal lányként is sokat szenvedett az anyjától.

Nagyanyám, Zsómama (vagyis Oci) volt a legnormálisabb, eltekintve anyai szerepétől. Nagyapámmal a Sorbonne-on ismerkedett meg, latinul és németül ugyanolyan jól tudott, mint franciául, de hallottam én angolul is beszélni („csak makogok”), nyilván közepes kiejtéssel, de remek nyelvérzékkel. Mi topisnak, nőietlennek ismertük, de a Csürhe (nagyapám negyvenes évek eleji társaságának) tagjai közül többen úgy emlékeztek, hogy igazán Zsó volt a legszellemesebb, a legszebb, egy igazi tünemény – nekem simán belefér. Az önbecsülésének, nőiségének biztos nem tett jót, ahogy Mátépapa megcsalta, elhagyta, de az sem, ahogy később „nagy szeretettel” írt róla, szerintem elég tetű módra. Zsómama – a híres kolozsvári, majd (Trianon után) szegedi szemészpofesszor, Ditrói Gábor Sorbonne-on doktorált lányaként – „jobbat érdemelt volna”, mint a „senkiházi” Lajos; aztán még ő volt lenézve. Neki ez nem számított, sem előbbi, sem utóbbi.

Képzőművészeti vagy zenei észrevételeit ma is érvényesnek érzem, késő kamaszkoromban pl. Haydn Dobpergés-szimfóniája (No. 103, 1795) kapcsán jegyezte meg, hogy benne az első tétel visszatérő dobpergése és Dies irae-témája Martinovicsék kivégzéséhez kötődik – azóta bennem is. És azóta Zsómamához is. De magában az is jellemző, hogy velem ilyesmiről beszélgetett, mert tudta, hogy engem ez érdekel.

Zsómama taníthatott volna a Sorbonne-on, ha képes lett volna bármi rendszeresre, akár csak időre odaérni bárhova, ehelyett solymári lenézett, kigúnyolt tanítóként ment nyugdíjba, buszjegyre is kölcsön kellett kérnie, és akkor ért révbe, amikor anyósához (vissza-) költözött autista Misi fia halála után. A két egyre süketebb öregasszony roppant szórakoztató és roppant színvonalas volt, és nem tudom, az idősebb azonos neműekhez való vonzódás, mely családunkban a későbbi nemzedékekben is meg-megjelenik, nem innen eredeztethető-e. Mert ahogy Magda apaként, Dédi anyaként – vagyis anyja és lánya – jó párost alkotott (legalább a közös célra, apámék nevelésére), úgy anyós és meny (első a háromból) szintén, olyannyira, hogy mikor Dédi százévesen, Isten kifürkészhetetlen akaratából meghalt, Zsómama alig félévvel élte túl, s szellemileg frissen, 77 évesen követte.

Zsómama nagymamaként sokat helyretett abból, amit anyaként elmulasztott. Sokszor vigyázott ránk akár napközben, a szünetekben, akár esténként, amikor szüleink színházba mentek. Rá kellett szólni, hogy vegye komolyan a játékot, ne hagyjon minket folyton nyerni. Persze ehhez nekünk is fel kellett nőnünk. „Megtarthatom a hatosomat?”, kérdeztük nehagydmagadkidobnizás alkalmával többször is: folyamatosan dobáltunk egy kockával, és ha hatos jött ki, azonnal „be akartuk váltani”. Zsómama szívesen veszített, nem szívesen nyert. Örömöt akart szerezni mindenáron, és azt gondolta, nekünk az az öröm, ha nyerünk. Ami eleinte igaz lehetett, később azonban az örömöt maga a játék szerezte, egyenlő esélyekkel, másképp unalmas, akkor meg minek. Ebbe nem fért bele, hogy ő folyton mártír akar lenni. Mert persze rosszul esett neki, hogy mikor lehettünk vagy 5 évesek, és azt ajánlotta, Zsómama helyett szólítsuk csak Lómamának, mi megtettük, majd kreatívan továbbfejlesztve Lókakának szólítottuk…Amikor először olvastuk a Micimackót, Fülest volt a legkönnyebb beazonosítanunk…

Az is emlékezetes melléfogása, amikor megvette születésnapomra a V`Moto Rock Gyertyák című lemezét, mondván: én csak jófiúságból hallgatok Mozartot, Bachot, Beethovent, de titkon biztos jobban örülnék olyasminek, amit a kortársaim hallgatnak. Sajnos kiskamaszként én még őszinte ember voltam, nemcsak zenei kérdésekben, hanem abban is, ahogy kérdőre vontam („te hülye vagy?”) – ami aztán persze rosszul esett neki.

Ahogy rosszul esett az is, amikor – még kisebb korunkban – nem ettük meg a levest, és piszkáltuk a finomfőzeléket, ő pedig mindenféléket kipróbált, hogy rávegyen minket: ebédeljünk már meg, majd végül összeöntötte a két fogást. Aztán mikor anyukám hazaért, és Zsómama sírva mesélte neki, mennyire kudarcot vallott, közölte: Mama, én se ettem volna meg. Mire Zsómama: akkor én most megyek és aláugrom a metrónak. – Jól van, Mama, de vigyázz az átkelésnél. Ezen aztán jót nevettek, és az egész párbeszéd legalább annyira jellemző anyámra, mint Zsóra: a szeretetteljes, de ebben az esetben kijózanító humor anyámtól, a szeretet- és humorérzék nagyanyámtól.

Mesélni viszont úgy tudott, mint senki, szerintem nagyapám sem. Beültünk, befeküdtünk az álomhajóba, ő pedig elénekelte a maga komponálta szignált („a ratatatató, a szépálomhajó”), mint az Esti mesében, és kezdődtek a semmihez sem hasonlítható, fantasztikus mesék. Egyre sem emlékszem, sajnos, csak a hajózás élményére.

Nagyon komolyan vette az Embert, pl. minket, már háromévesen is. Azt hiszem, ez a legfőbb élményem vele kapcsolatban, hogy nem gyereknek néz, hanem embernek, rám figyel, engem ismer, hozzám beszél, értelmesen, felnőtt módra – amit persze gyerekként furcsálltunk, néha talán ki is figuráztunk, mégis hatott. Nagyon nagy kár, hogy akkor ment el, amikor ezt igazán tudtam értékelni, fiatal felnőttként. De hát – ahogy említettem, illetve ahogy nagyapám oly csúnyán írja meg Visszaemlékezéseiben – ő se volt százas. Nem volt, de tiszta volt, makulátlanul. A templomban – ha odaért – az utolsó padban ült, Isten onnan is hallotta az imáit. Ha Kispestre mentem, és nem leltem otthon, ott mindig megtaláltam, s az utolsó pad csak kisebb mértékben volt annak köszönhető, hogy onnan is mindig elkésett, sokkal inkább az „et exaltavit humiles” alacsonysága volt ez az utolsó sor. (Emiatt érzem magam kényelmetlenül, mikor feleségem a templomban magától értetődően előre megy az első sorok egyikébe – én magamtól alighanem középen ülnék le; meglehet, ebben is a „humilis” feltűnni nem akarása van, annak, akinek az utolsó sor is magas.)

Zsómamának nevetséges hóbortjai, filléres gondjai és érthetetlen sértődései mellett stabil iránytűje volt, melynek a középpontjában tényleg a szeretet állt, hamisítatlanul, és erre fel lehetett építeni egy igazságos rendszert, legalább belül.

Ajánlott cikkek