A Kondor utcai cédrus sokáig ismeretlen volt. Vagyis amikor megtudtam, hogy van, amikor először megláttam, nem értettem, hogy lehetséges, hogy itt élek ebben a városban három évtizede, és nem tudok róla. De hogy ez mikor volt, az már inkább legenda, mint konkrét emlék. Arra emlékszem, hogy Zsófival jártam ott (vele aztán többször is), de hogy ez volt-e az első, abban nem vagyok biztos. 1999 az első kép, és az albumokból az is kiderül, hogy ezután (és ezért) mentem el Alcsútra, megkeresni az erdő cédrusát, de lehetséges, hogy az Őrségre, ezen belül Cákra is emiatt került sor ugyanazon a nyáron.
Ma a neten bármit megtalálunk. Beírom, hogy cédrus, és persze bejönnek webáruházak, kertészetek, könyvesboltok, de elég hamar megtalálható minden, amit tudni érdemes, pl. hogy hol találunk cédrusokat Magyarországon. Így ma már nehéz visszaemlékezni, milyen volt az internet előtti élet.
Pedig viszonylag korán kezdtem netezni. 1993-ban elindult az irodalomtudományi doktori iskola, és rögtön az egyik első feladat a nethez kapcsolódott, Horváth Iván jóvoltából (aki egyébként Szeged és Budapest között létesített „internetes” kapcsolatot a Magyar Posta telefonvonalán talán 1980-ban). Iván aztán barátom és egy kissé szellemi atyám lett, én meg tanítottam a lányát, majd a fiával is jó barátok lettünk – de ez későbbi történet. Amikor első menyasszonyom, Eszter Ausztráliában kapott ösztöndíjat, 1995-ben, már e-mailen tartottuk a kapcsolatot. Netezni, a neten keresni igazgatóhelyettes koromban kezdtem, 1998-ban, de az igazi áttörést az EMI hozta meg, 2000 után, nem is annyira a jobb infrastruktúrája révén, hanem azért, mert akkor dolgoztam először nyolc órában, és abba belefért némi böngészés „csak úgy”. Amiben a Wiw indulása hozott igazi áttörést – azt is mondhatnám, hogy voltak napok, amikor főállásban wiweztem, mellette persze szépen elvégeztem a munkámat: olyan volt ez, mintha wiwes társaimmal ültem volna egy szobában, mindent megbeszéltünk volna, és közben intéztem volna a telefonokat, emaileket, készletfigyelést, néha kimentem volna meetingre. És úgy tűnt, így is hatékony vagyok, sokszor hatékonyabb, mint amit elvártak tőlem – tehát le kellett vonnom a tanulságot: a nyolcórás munkaidő marhaság. Azóta is így gondolom, a home office sokkal hatékonyabb, a magam idejét vacakolom el, ha vacakolok, a magam idejében vagyok hatékony, ha az vagyok.
Ezt a 2001-2004 közti időszakot teszem a netezés áttörésének, ekkor lett otthoni internet, ADSL, korlátlanul, „nagy” sebességgel. 2000-ben az EMI mint világcég e-mailrendszere úgy működött, hogy a helyi szerver tízpercenként csatlakozott fel, ekkor mentek el és jöttek meg az üzenetek, és ez akkoriban csúcsnak számított. 2004-ben otthonról repültek a mailek, azonnal.
De 1996-ban még nem volt ilyen lehetőség, tehát szinte csak véletlenül lehetett megtudni, hogy van valami a világban, pl. egy száz-százhúsz éves cédrus a Kondor utcában. Talán térképen akadtam rá, ahogy a Mátrabérc-túrára is, ugyanakkoriban: kellett egy új Mátra-térkép, és egyszerűen be volt rajta rajzolva, dátummal (hogy mondjuk 2000.04.08. 7:00). Akkor ez volt az egyetlen segítség az 55 km-es, 2734 m-es szintemelkedést igénylő túrához – ma külön honlapon lehet előre tájékozódni a GPS-adatokat letölteni. 30 éve ha az ember rossz irányba ment egy elágazásnál, mert nem vette észre a jelzést (pl. mert nem volt kitéve), akkor annyi, az 55 km a nem versenyturista számára épp az a szint, ami vagy belefér, vagy nem, ha mindent belead. Ma sem csekélység, a szintemelkedés nem lett kevesebb, lábaink száma sem lett több, de a külső eszközök, pl. egy átlagos mobil akkora előnyt jelentenek, amivel kisebb kunszt nekivágni ennek a próbatételnek. Ma nehezebb eltévedni.
Más kérdés, hogy én ma már nem vágok neki. Egyszer átúsztam a Balatont, valamivel rosszabb idővel, mint mikor ugyanazt a távot 50, majd 25 méteres medencében leúsztam (életemben összesen négyszer): megvolt, meg tudom csinálni, alighanem ma is, ahogy 2006-ban, akkor is nulla rákészüléssel. A Mátrabércben nem vagyok biztos sem ma, sem 20 éve, de még sokáig be akartam bizonyítani magamnak, hogy képes lennék rá. Ma már nem a teljesítmény, nem a bizonygatás vonz, emiatt nem vágyom a Tátrába sem vissza, ahol évről évre hódítottuk a csúcsokat. Ma már nem a csúcsok vonzanak, mennék inkább a Šumavába, susogó fenyőerdők közé, vagy épp a Mátrába, gyönyörködve a bükkökben vagy a harkályokban. Vagy kísérleteznék, hány úton juthatok el hova. Például hogy találom meg a Mátra cédrusát, a fenyvespusztai Tuzson-arborétum közepén.
A Kondor utcai cédrus egyszer csak lett, ráleltem, nem tudom, hol, nem emlékszem, mikor, az első fényképem róla 1999. Nem rátalálás volt ez, hanem megtalálás: azonnal ismerőssé vált, ismerősként állt előttem. Lassan negyedszázada tehát ez az egyik fix hely a világegyetemben, az én világegyetememben. Zsófival többször is felkerestük, erről képek is készültek. Zsófival persze könnyű volt, neki zenéket is könnyű volt átadni, és én is kaptam tőle, például Szerb Antal-novellákat, de még Cézanne-albumot, karmesteri pálcát is, bizony. Vele a cédrus volt az egyik titkunk, nem is oly titkos titkunk, közös életünk egyik közös szimbóluma. Alcsút, Cák, London… Ezt a titkot aztán én másoknak is átadtam – és hogy ezt mennyire nem érzem csalásnak, árulásnak, azt az mutatja, hogy remélem, Zsófi is átadta szeretteinek, és nemcsak az én gyerekeim tudnak róla, nemcsak ők érzik ma már kicsit sajátjuknak.
Tudom, hogy jártam ott például E-vel, életem első „zűrös” nőjével, aki egyike volt azoknak, akik kellemes, de kissé céltalan állandó kapcsolatomat tették izgalmassá, de a szónak egyáltalán nem a jó, vonzó értelmében: kevés örömet, sok szenvedést okozva (elsősorban magamnak). A cédrusnál tett látogatás ebben a talán két hónapos vergődésben az egyik szép mozzanat: egy egész nap a városon, a társadalmon, a kötöttségeken kívül, levetkőzve nemcsak a pólót, hanem az álarcot is, melyet mindketten viseltünk egymás előtt, megfürödve nemcsak a kék nyomós kút forrásvíz-hidegségű, tiszta vízében, hanem egymás igazi figyelmében is.
Aztán jártam ott második feleségemmel, gyerekeim anyjával, már kapcsolatunk legelején (ez az első képem Mariannról); szerinte a fát valami rossz szellem tartja fogságban, és tai-chiztünk is a tövében, de sokkal fontosabb, hogy a gyerekek egészen kis korában is elzarándokoltunk hozzá párszor, Dénes már fel tudott mászni a mellette lévő vad körtefára, a „cédruskörtére”, melyből egyszer lekvár is készült.
A lekvár finom lett, és nem volt minden rossz, ami ehhez a házasságomhoz kapcsolódik. Kezdve a gyerekekkel, a családdal, amire mindketten vágytunk, mindketten másfajta magányokból keresve (másfajta) otthont. Ma már tudom, hogy erre az eltérő premisszák miatt kicsi volt az esély, amire áttételes példa a kitalált rossz szellem, mely a fát rabságban tartaná. A Kondor utcai cédrus számomra épp az a hely a Világegyetemben, melyhez csupa jó emlék fűz, akkor is, ha a jó gyógyítót jelent valami rossz után. A rossz szellem máshol lakik, leginkább a képzeletben, bennünk, és nem a fát tartja rabságban.
A rabságból pedig ki-ki úgy szabadul, ahogy tud. Ehhez leginkább a megszabadulás szándéka szükséges, utána a segítség szinte magától jön. Így volt ez Veronikával is, aki talán a legjobban érti tanításaimat, zenéimet, helyeimet. Most már cédrusaimat is. És most már mindez a helyére kerül, talán ezért is lehet róla írni. Vissza lehet térni hozzá, egyedül, Veronikával, a gyerekekkel, a barátokkal vagy az emlékekkel. Akár gondolatban is.
