Interjú Marosi Miklóssal
Az Eiffel-csarnoknak nevezett épület eredetileg mozdonyjavító csarnoknak épült. A most kezdődő átépítésben az Opera új üzemháza alakul ki benne. Szó szerint benne, anélkül ugyanis, hogy a külseje megváltozna. De mi kell ahhoz, hogy egy cúgos szerelőcsarnokból kulturális létesítmény lehessen? Marosi Miklós, a Középülettervező Zrt. Széchenyi-, Ybl és Pro Architectura-díjas vezető tervezője erről mesél nekünk.
Ez a bizonyos, Eiffel-csarnok néven futó építmény nemcsak a MÁV-nak volt fantasztikus, védett, Magyarországon a legnagyobb alapterületű csarnoka, hanem a magyar ipari építészetnek is olyan objektuma, mely elképzelhetetlen szerencse folytán túlélt mindent: két világháborút, 56-ot, szinte sérülés nélkül. Ugyan ragasztgattak hozzá épületeket, de az igazi műemléki védelmet élvező csarnok létezik, nincs vele olyan gond, hogy történeti kutatások, hipotézisek alapján kellene helyreállítani, mindennek megvan a nyoma, a mintája. Ha valami dokumentációs szinten nincs meg, a csarnok ugyanazon az elemek ismétlődéséből áll.
Ez egy speciális mozdonyjavító csarnok volt. Ennek kulturális célú felhasználása izgalmas, nemcsak építészetelméleti, hanem szerkezeti feladat is. Mint járműjavító csarnok nem igényelt klimatikus megoldást, a fémlemezes fedés mindenfajta hőszigetelés nélkül készült, a korának megfelelően kisméretű, rendkívül karcsú bevilágító szerkezetekkel. A legelső megfontolandó szempont tehát az volt: egyáltalán alkalmas-e arra a célra, amire tervezzük.
Itt eredetileg nem egyetlen épületről, hanem egy hatalmas, összefüggő üzemcsarnok-sorozatról van szó. Nagyon sok városrendezési tevékenység előzi meg az Eiffel-csarnok átalakítását: a használhatatlan épületek elbontása, a közműfelújítás, a terület közlekedési lehetőségeinek felmérése. Fontos kérdés, hogy lehet ezt a többhektáros területet kisebb egységekre felosztani, hogy később ezeket is kulturális célra hasznosítsuk.
De én most ezekkel nem foglalkozom, csak az épületről fogok beszélni. Az építész első lépése az volt, hogy nehogy bevigyük az erdőbe a végrehajtó szerveket, hogy a végén kiderüljön, hogy az épület mégsem alkalmas arra, amire szánjuk. Ehhez két dolog kellett. Az első a szigetelés, hiszen a csarnok eredeti funkciójában egy esernyő, mely csak vízszigetelést biztosít (de azt is csak a felújítás után, jelenleg itt-ott beázik).
A hőszigetelésnél az volt a kérdés, hogy a tervezett funkciók közül melyikhez mire van szükség. A díszlettárolás különleges hőtechnikát nem igényel, különösen a konténeres tárolás esetében. A tárgyak és az emberek miatt temperálás kell, nem mehet a hőmérséklet fagypont alá. A raktári célra tervezett rész az épület egyharmadát kiteszi – ez megvalósítható. Vannak szociális részek – pihenők, öltözők, irodák –: itt a fűtést, klimatizálást, szellőzést biztosítani kell. Ám ez sem bonyolult. Nagyobb igényű feladat a színpad, a nézőterek szigetelése, mert hangzavar keletkezik, ha nincs szigetelés. Itt az egyes dobozok lesznek szigetelve. A belső helyiségekben természetes világítást nem tudunk adni, hiszen olyan dobozokat kell készítenünk, amelyek biztosítják azt a kérget, amit a tető nem. Így az egyes helyek kapnak megfelelő akusztikai és hőszigetelést.
A következő nagy kérdés a tűzvédelem biztosítása. A szabályozás egyre szigorúbbá vált egy-két botrányos nagy katasztrófa után. A tűzvédelem – de a tűz is! – nagyon drága mulatság. Az acélszerkezet pedig az egyik legkényelmetlenebb ilyen szempontból. Ráadásul az Opera üzemházában nagyobbára olyan anyagokat használnak, amelyek tűzvédelmileg igen kényesek. Idén márciusban megjelent az új tűzvédelmi magyar szabvány, mely szerint a színházaknál, a díszletraktárnál a tűzszakasz nem haladhatja meg a száz négyzetmétert. Miután 7800 négyzetméter díszletraktárt tervezünk, így 78 tűzszakaszt kellene biztosítani, ami eleve kizáró ok lenne. Emiatt azokat a szerzőket kerestük meg, akik az új szabványokat megalkották, a Műegyetem egyik épületszerkezeti docensét. Kérdésünkre jelezte, hogy ilyen speciális létesítménynél a megoldás teljes biztonsággal garantálható azzal a módszerrel, hogy virtuális tüzet raknak egy számítógépes modellben, mely mutatja, milyen magasságban, mely területeken milyen hőfok alakulna ki tűz esetén, s ennek megfelelően hogy kell biztosítani a tűzvédelmet: hol kell festékkel, hol kell spinklerrel, oltóhálózattal stb. Elméletben tehát ez a probléma is tisztázódott, ez az akadály is elhárult.
A harmadik nagy kérdés, hogy az acélszerkezet, mely 146 éve áll, nem fog-e leszakadni. Az idők során rengeteg dolgot aggattak rá. Száz évvel ezelőtt felszereltek egy gőzzel működő fűtési rendszert, majd alá egy új, gázzal működőt, később felszereltek elektromos világítást. Ezeket mind otthagyták, ezek mind a tetőszerkezetet terhelik. Az EU-hoz csatlakozva új szabványok léptek életbe, melyek alapján statilailag az épület jelenleg hóterhelés esetén is éppen hogy megfelelő. De ha leszerelünk mindent róla, akkor semmi gond. Ha rudanként megvizsgálunk minden darabkát, ahogy a Keleti pályaudvar esetében, akkor újabb száz évig állhat a csarnok. Ez persze nagy munka. Közben tanultam olyant, amit eddig nem tudtam: a csarnok még nem Siemens-acélból készült. Ez azt jelenti, hogy nem hegeszthető, mert más a széntartalma, vagyis csak szegecselésre alkalmas. Ettől előbb megijedtünk, majd kiderült, hogy ez óriási előny, hiszen a felújítás során nem kell egész szerkezeteket kidobni, elég egy rudacskát cserélni.
Végső soron eljutottunk odáig, hogy meg lehet valósítani a tervet. A csarnok környezetében vannak műemléki védettségű épületek. Egyiket az Opera próba- és zeneiskolai célra szánja. Kőbánya zeneiskolai élete kiemelkedő, tehát új zeneiskolára nincs igény, új helyszínre viszont annál inkább. A jelmezek központi tárolását is egy megmaradó épületben oldjuk meg, s be lehet vezetni azt a rendszert, amely más országokban működik, hogy például a szalagavatóra készülők számára az alkalmi jelmezanyagot itt lehetne bérelni. Ez önfenntartást biztosító bevételt adna az Operának.
Szeretnénk látogatóközpontot létrehozni, mely minden jelentős közintézménynél szokás, hogy betekintést biztosítsunk egy felső körüljáró hídról, hogy a látogatók úgy láthassanak mindent, hogy ne zavarják a munkát. Ez nemcsak bevétel, hanem ráadásul olcsó reklám.
Megpróbáltuk az üzemi és protokolláris részeket kettéválasztani. Az is cél, hogy a nagy létszámú statisztéria, a próbára érkező művészek számára olyan miliőt teremtsünk, amely lényegesen gazdagabb, mint a jelenlegi Ybl-épület: pihenő belső tereket, zöld tereket alakítunk ki, ahol egy belső, fedett parkban lehet sétálgatni, pihenni, esetleg felkészülni egy előadásra, próbára, ugyanakkor a statisztériának, művészeknek a próbák közti időtöltésre belső csarnokot alakítunk ki, mely teremjátékokra lehetőséget ad. A külső zöld területek a későbbiekben hasonlóan felhasználhatóak lesznek sportolásra, kikapcsolódásra – ez most nem elsődleges cél, de ki fog alakulni, mert a lehetőség adott.
Európában nagyon sok példa van a nagy üzemházakra, próbacentrumokra, melyek nem a központban vannak. Csepel után Budapesten ez volt a második nagy munkásbázis, csúcsidőben ebben az egy csarnokban ezrek dolgoztak, hatalmas nagy maga az épület is, mellette sok-sok csarnok áll. A komplexumhoz korábban egy szocreál díszkapun át lehetett bejönni, mely olyan, mint egy villamosmegálló kivilágított felirattal. Ehelyett kell kulturális centrumhoz illő bejáratot biztosítani, pláne ha ez majd játszószínházként is szóba fog jönni. Ez különlegesen izgalmas feladat az építésznek: az ipari műemlék csarnok ilyen felhasználása, nem megtagadva az ipari múltat, megmutatva annak sajátos szépségét. Be merjük állítani a magyar vasút egyik legszebb termékét, egy 301-es gőzmozdonyt, mely egy műemléki védelmet élvező, favázas étkezőkocsit „vontat”. Ebben alakítjuk ki abüfét. Nem vasúttörténeti múzeumot fogunk létrehozni, de jelezzük a múltat. Ennek megfelelően nem próbálunk márványokat, gránitokat aranyozott világot használni, mely beleillett az Ybl Miklós-féle Operaház miliőjébe, hanem egy ipari világnak a korszerű anyaghasználatát próbáljuk megvalósítani. A mobil nézőtér például a sport világában ismert megoldás, műanyagszékekkel, betolható széksorokkal. Ez a terem más célra is használható, nemcsak próbára vagy előadásra. Itt meg lehet rendezni akár egy operabált is, és a világ a csodájára fog járni.
Építészként sok mindent el tudunk képzelni, hiszen ez az építész szakma alapja a képzelőerő. Ugyanakkor nagy örömmel regisztráltam, mennyi fantázia rejlik más szakmákban. A tavaszi sajtótájékoztatóra annyi történt, hogy tíz méteres transzparensen a következő évad plakátjait belógatták, s ezektől a díszletelemektől az egész épület színházzá vált anélkül, hogy bármit csináltunk volna. Fantasztikus, hogy a díszlet, jelmez, a zene mire képes.
Azt tapasztaljuk, hogy a szakmabeliekkel beszélgetve is mindenki izgalomba jön, hogy ez az átalakítás milyen óriási kihívás, de úgy érzem, sikerülni fog megvalósítani.
Megjelent: Megvalósíthatóság és fantázia – interjú Marosi Miklóssal (a linkről letöltve: Eiffel Műhelyház magazin 1. 30-35. old.)
