Beszélgetés Michel Plassonnal
Michel Plasson, a 82 éves francia karmester a ma élő „nagy öregek” egyike. Nem érdemes taglalni, hogy „hányadik legnagyobb”, de ha francia operáról van szó, akkor alighanem benne van az első háromban, ha pedig Massenet Wertherjéről, akkor alighanem ő a Werther szinonimája. Goethe 1774-es levélregénye pedig a Sturm und Drangé – vagyis minden benne van, amit ettől az irányzattól elvárhatunk. A Sturm und Drang nem egyszerűen stílusirányzat volt, sokkal inkább korszellem, innen nézve világosan érthető, hogy Goethe műve igazi Werther-lázat indított el, mellesleg befuttatva az akkor huszonöt éves írót is. Egy levélregényből nehezen következik a zenei, operai adaptáció – talán ezért kellett 118 évet várni Massenet operájára. (Gondoljunk bele, a sokkal drámaibb Faust-történetnek eközben hány feldolgozása keletkezett!) Michel Plassont – zenekari próbája után – ezekről a furcsaságokról kérdeztem.
– Mennyire nehéz francia operát játszani olyan közegben, amely inkább az olasz és német repertoárhoz van szokva?
Ez az egész világon probléma: a francia repertoár nincs eléggé jelen, s emiatt a zenészeknek, még az énekeseknek sincs lehetőségük begyakorolni a stílust, a nyelvet, s a zenét, mely nagyon-nagyon törékeny. És amely nagyon sokban függ az előadásmódtól. Wagner például különféle körülmények között is Wagner marad: van egy olyan struktúrája, felépítettsége. A francia operával más a helyzet: ha a körülmények nem alkalmazkodnak hozzá, egyszerűen nem működik. Emiatt kell sokat próbálni. A francia opera sokkal komplexebb, mint az olasz vagy akár a német.
– Ennek sikere elsősorban az énekeseken vagy inkább a zenekaron múlik?
Elsősorban a zenekaron. Világszintű jelenség, hogy a zenekarok globalizálódnak. Elveszítették sajátosságaikat, egyéniségüket. Nagy gond, hogy ennyire egyformák. A francia repertoárt mindenütt ritkán játsszák, emiatt nem megfelelő módon játsszák. Egyre gyorsabban, egyre hangosabban – a mai kor ezt preferálja. A hangszeres képzések is eltűntek. Kicsit olyan a zene világa, mint a szállodáké: a Hyatt, a Hilton mindenütt jelen van a világban, és mindenütt egyforma…
– Ön 1979-ben etalonértékű felvételt készített a Wertherből. Változott-e azóta a darabról alkotott képe?
Nagyon sokszor adtam elő, több felvételt is készítettem belőle. Megcsináltam a bariton- és a tenor-verziót is, a világ összes tenorjával, Charlotte-jával. A zene ugyanaz maradt, de nem egy finom korszakban élünk, s ezt a francia zene nagyon megszenvedi. Vagyis a zene nem változott – a közeg változott, melyben megszólal.
– Massenet korában a levélregényben elbeszélt történet, a Sturm und Drang hogy tudott operává alakulni?
Épp Massenet-vel változott meg a Werther-történet. Massenet zenéje ugyanúgy kötődik a saját korához, mint Goethe regénye. A szöveg természetesen nem lehet ugyanaz, ahogy Goundod (vagy Berlioz) Faustja is más, mint az eredeti. Van még valami közös a kettőben: Goundod vagy Massenet operáját német szellemben játszani, úgy, mint Wagnert: lehetetlen, tökéletes félreértés. A szavak a műnek csak az egyik fele – a zenei költészet teljesen más.
– Mondhatjuk-e, hogy a levélregény egyik főszerepét: az önreflexiót Massenet operájában a zenekarra bízza?
Abszolút. A zenében másképp fogalmazódik meg ugyanaz, más nyelven. Többféleképpen játszhatjuk a Werthert, több út vezet a jó előadáshoz, de létezik rossz út is, melyen nem működik. Nem szabad germanizálni. A szöveg és a zene francia nyelve az elsődleges.
– A nem francia anyanyelvű énekesek hogy birkóznak meg a nyelvvel?
Az anyanyelvet semmi sem helyettesíti. De többször találkoztam olyan énekessel, aki ugyan nem beszélt, de énekelt franciául. Az angolszászok ebben a legjobbak, az olasz énekesekkel viszont nagyon nehéz, annyira erős az akcentusuk. Sok múlik a körülményeken.
– A Massenet-operák sorában Ön szerint a Werther különleges, vagy egy a sokból?
Massenet-nek nagyon sok művét vettem fel, még többet vezényeltem, noha még mindig nem mindet. A Manon, a Thais, a Werther egyaránt óriási mestermű.
– Miért szereti?
Mert régóta élek vele, ahogy más francia operákkal is. Ez az első, amit életemben vezényeltem. Előadtuk Geddával, Krausszal, Domingóval, mindenkivel. Ez az egyik legtöbbet játszott Massenet-opera. Több mint száz francia operafelvételt készítettem. Amikor német zenekarnál dolgoztam, német zenét játszottunk, Wagnert, Strausst (még a Teufelt is!), Liszt szimfonikus költeményeit is felvettem. Tehát nem vagyok kizárólag francia-specialista. Nagyon szeretem például Brucknert – általában azokat a zenéket, melyekben erősen jelen van a metafizika, az ég felé mennek. Nem érdekelnek a hatásvadász zenék. Én a szív zenéjét szeretem.
– Dolgozott-e magyar zenészekkel?
Ugyan először vagyok Magyarországon, Budapesten, de a magyar zenéhez és zenészekhez több szállal is kötődöm. Várady Júliával vettem fel Verdi Requiemjét. Bartók Kékszakállúját a német TV számára is elkészítettem. Számomra ez abszolút esszenciális mestermű: a Pelleas és Melisande, A karmeliták, a Wozzeck mellett a 20. század legfontosabb operája. Marton Évával, Polgár Lászlóval volt szerencsém dolgozni, ami fantasztikus emlék. A zene misztériuma, szépsége, a nyelvhez képesti szépsége, a csodálatos magyar nyelv – óriási hatással volt rám. Emellett számos zenekari művet dirigáltam, pl. Kodályt, de A kékszakállúval semmi sem ér fel. Más nyelven ez is elképzelhetetlen. A magyar zene, a magyar előadók: nem „Hilton”…
(Említem, hogy épp a napokban hallgattam újra Fricsay Kékszakállúját, németül, s hiába szép a felvétel, a nyelv valóban komoly gát – ebben egyetértünk. És innen elkezdődik az, amit oly sokszor átéltem már zenészinterjúk közben: egymás szavába vágva emlegetjük a nagy öregeket, a régi előadókat, mint a klassikus viccben a bolondok a viccek sorszámát. Dorátit említi, akinek még a keze alatt is játszott, Anda Gézát, akivel többször adott koncertet, Kertész Istvánt, a franciák közül Christian Ferrast, Samson François-t, Charles Munch-t, Pierre Monteux-t. Furtwängler, Mengelberg, mondom én, Carlos Kleiber, mondja ő, Erich! teszem hozzá, és ismét egyetértünk. Persze könnyű neki, olyanokkal játszott együtt, mint Rubinstein, Rosztropovics vagy Milstein.)
Nagyszerű tehetségek élnek ma is, de ilyen nagy formátumú művészeket nem találok. Valami elment, elveszett a világban, elszökött. A minap beszélgettem erről Pinchas Steinberggel, ő is ugyanígy látja.
– Mit vár a mostani előadástól?
Nagyon várom, hogy még sokat dolgozhassak. Nagyon reménytelinek tűnik, jó élmény a magyar előadókkal dolgozni.
Megjelent: Nem Hilton – illetve Opera magazin 2015. november-december 28-30. old a linkről letöltve
