2014.02.21. Játékok

Tabea Zimmermann, Jörg Widmann és Várjon Dénes közös estjét az évad kamarakoncertjeként vártam, s nem kellett csalódnom. Ha vannak kritikai megjegyzéseim, az annak a jele, hogy a kamarazene a világ egyik legizgalmasabb és leggondolatébresztőbb műfaja, legyen szó 18., 19. vagy akár 20. századról.

Az egyetlen igazi csalódás a nézőszám volt. Noha a Müpa hajdani munkatársaként tisztában vagyok vele, mennyire lehetetlen egy kortárszenével „súlyosbított” koncert eladása, itt azért másról is szó van. Mert egyrészt fellép három (és nem kettő!) világhírű kamarazenész, akik nemcsak Kurtágot, de Mozartot és Schumannt is játszanak. Tizenegynéhány éve – mert nekem semmi sem jó – még azon voltam megrökönyödve, hogy egy Kurtág-koncertből értelmiségi „flottatüntetés” lett. A mostani hangverseny szünetében hiába kerestem a hírességeket, s bizony hiába kerestem a szakmát is, a karmestereket, zenész kollégákat, a kedvtelésből ellátogató zenei újságírókat, akik egy-másfél évtizede a hátsó falnál állva hallgatták volna fáradhatatlanul egy ilyen hangversenyt.

Mozart Kegelstatt-triója számomra például – jó előadásban – egy egész estére elég zenei muníciót ad: Mozart egyik legmélyebb, legínyencebb művének kulcsa talán a hangzás, s ha zenei jelentőségét említjük, elég az esten megszólaló másik két triót említeni, s megfeledkezni pl. Brahms és Ligeti Kürttriójáról, melyeknek ha nem is atyja, de legalábbis nagybátyja e mű. Mozart zenéjének másik kulcsa, hogy végig ingadozik, ki a „vezér” – kevés „demokratikusabb” művet ismerek. Elemi kamarazene ez, nem vitás. A mostani előadás erénye épp a színekben keresendő – mindhárom zenész erőssége, hogy színpompásan képes és hajlandó játszani hangszerén. És ha az előadás gyenge oldalát keressük, akkor talán a másik kulcs kapcsán leljük meg: Várjon Dénes kicsit túlzottan háttérbe vonult mindvégig (gondoljunk a menüettre, ahol egy bukolikusabb balkéz talán jobban visszaadta volna a tétel igazi karakterét) kivonva magát a vezetésből. Olyan hibákat csak megemlítek, mint az első tétel elejét, ahol nemcsak az indulás nem sikerült egyszerre (kétszer), de a három zenész közül egyedül a klarinétos játszotta pontosan a főtémát. (Megjegyzem: felvételen is alig akad olyan előadás, ahol ez a téma úgy szólalna meg, ahogy a kottában áll.) Ezzel együtt hihetetlenül finom és érzékeny kamaramuzsikálást hallhattunk, ahol a zenészek láthatóan is egymásnak adták a szólamokat, ahol sok-sok ritkán hallható belső játék kapott értelmet.

A klarinét-zongoraduóra írt Schumann-fantáziadaraboknál hasonlókat kifogásoltam: a zongora itt is lehetett volna bátrabb, pláne, hogy Várjon Dénes számára Schumann régóta „hazai pálya”. Jörg Widmann itt is remekül fújt és muzsikált, de messze nem ez a darab volt az est fénypontja.
A szünet előtt sor került még a Schumann-hommage Kurtág-trióra is. Noha ezt kottával a kézben hallgattam (ami sosem mentes a tanulságoktól), annyit azért láttam, s öröm volt látnom, hogy a három zenész milyen szabadon, improvizatívan mer játszani. Az apróbb pontatlanságok elsikkadnak amellett, hogy ez az előadás „eladta” a zenét, s a benne rejlő magyarázat s értelmezés nemcsak katartikus, hanem helyenként játékos és szórakoztató élményt is nyújtott. Nekem messze nem a Waldszenenre és Mahlerre egyszerre utaló zárótétel (Abschied) tetszett a legjobban, hanem talán a harmadik (…um wieder zuckt es schmerzlich F, um die Lippen) vagy épp a „töredék-töredék” negyedik.

A második rész terjedelmében és magvasságában hasonlóképp próbára tette a hallgatóság befogadóképességét – a gondosan és többször kipróbált módon sorrendbe állított zenék időtartamra ugyan beleférnek egy estébe, de ember legyen a talpán (beleértve az előadókat is), aki egyformán jelen tud lenni minden egyes hangnál. Így noha a nyitó Widmann-szóló – mely időnként mintha azt próbálta volna visszaadni, milyen az, amikor egy klarinétos bejátszik, na de micsoda klarinétos! – humora és technikai sziporkája ismét megmutatta, hogy Jörg Widmann-nak aligha akad párja, zeneileg csak annyiban illett az esthez, hogy ismét gazdagabbak lettünk egy olyan kortárs művel, mely kapásból sikert arat. Persze elsősorban előadójának köszönhetően, akinek az alaphangszíne kissé élesebb, mint amit idehaza megszokhattunk, de sose fordul trombitálásba, viszont olyan színes, mint a szivárvány. Widmann egész testével játszik, s ha mindvégig kommunikál (kamarapartnereivel, illetve – itt azok híján – a közönséggel), nincsenek allűrjei. (Ami Tabea Zimmermannról nem mondható el: nála a technikai és zenei tudás hasonlóan óriási, de megoldásaiban olykor akad egy icipici magamutogatás.)

Mielőtt azonban a brácsafenomén ismét színpadra lépett volna, egy másik sor szóló következett: Várjon Dénes adott elő Kurtág-zongoraműveket. Eleinte – a Szálkák első tételeként is ismert – Prelúdium (majd a korál) kapcsán úgy éreztem, talán most engedi szabadjára, amit a kamaraművekben visszatartott, s tőle szokatlanul kissé fémesen, kalapácsosan szólaltatta meg hangszerét. Az alkalmi ciklus végén mégsem maradt hiányérzetem, a kurtági zenének átjött a lényege. (És itt kapcsolok vissza a cikkem bevezetésében fejtegetettekre – talán nem is baj, hogy a Kurtág-zene ma már nem társadalmi esemény, hanem zenei, vagyis megszabadulva a zenén kívüli konnotációktól, klasszicizálódik, érthetőbbé válik.)

És ekkor jött Tabea Zimmermann, aki Várjon Dénessel Schumann Meseképeiben olyan élményben részesített minket, amilyen kevés van. A 3-4. tétel után nemcsak a könnyeimmel kellett megküzdenem, hanem bizony az előítéleteimmel is, s rácsodálkoznom: micsoda korszakos nagy zene ez a négy kis tétel, s mennyire nincs igaza azoknak, akik rálegyintenek a kései Schumann muzsikájára. Most nem volt semmi kifogásom a hangzásbeli arányokkal. S ha a záró trióban a zongora ismét icipicit zárójelbe került, az talán már tényleg inkább annak volt köszönhető, hogy a klarinétos és a brácsaművész a zenén kívüli gesztusokban jobban magára vonta a figyelmet. Ez a produkció már nem volt ment az allűröktől, én legalábbis kissé öncélúan túlzónak éreztem Zimmermann hárommilliméteres vonóval előadott, két húrváltásos futamát. Ami persze hibátlan volt és minimum 6p-s pianissimóban – válaszként Widmann öt p-s pianissimójára. Mindez mégsem idegen ettől a zenétől (vagy általában a zenétől): a kamarazene ilyen értelemben is játék, intellektuális, szellemi és szellemes, és ez áll a legközelebb az improvizációs műfajokhoz. S mintha ezt kívánta volna alátámasztani az estet keretező ráadás, mely a legfajsúlyosabb mű egyik tételét tárta elénk újra: Mozart rondója kissé más értelmezésben szólalt meg, mint „odafele”, és így is nagyszerű volt.

Megjelent: Játékok

Ajánlott cikkek