Nem csoda, hogy ha miközben Baranya megyét rettegésben tartja egy valódi tigris (vagy vizsla vagy szarvas), az Állatkertben hangversenyeket rendeznek. Nyilván ez kevésbé veszélyes üzemmód. A park szép, ojjé, a Ligetben nagyszerű, közel a Cirkusz, a Vidámpark. És persze közel a vasút, a troli, a macsó motoros: nem csoda, hogy szegény tigris Baranyát választotta.
Miközben a 20.05-ös debreceni gyors áthaladt a színen, a Jurij Szimonov kezdeményezésére létrehívott Liszt-Wagner Zenekar is Kelet felé vette útját, s megkezdte a Csajkovszkij és Borogyin közismert műveiből felépített koncertet. Igaz, ezt nem nagyon hallottuk. A színpad előtt sajátosan elrendezett nézőtér megkerüli a (cégér alapján kakasok és tyúkok számára létesített) WC-t, mely a Szamos Marcipán cukrászdája alatt, a Pálmaház mellett kap helyet, így a hangosításra nem azért van szükség, hogy az inkább populárisabb zenéhez szokott nézőközönség otthonosabban érezze magát, hanem hogy egyáltalán esélye legyen hallani valamit. Vannak persze profi hangosítók, na, őket ezúttal nem sikerült a szervezőknek megtalálniuk, így az orosz Sólyom (Szokol) rádiómárka jutott eszünkbe.
Érdekes, szokatlan és ötletes persze, hogy az ember a hárfa felsőbb hangjait oly tisztán hallja, mint megannyi pisztolylövést, miközben a trombitások erőlködését nagyobbára csak látja. Az azonban így is kiderült, hogy a zenekar tagjai nem hallják egymást, vagy nem látják a kottát, esetleg a karmestert, nyilván ez okozta a rengeteg pontatlan belépést. A Szimonov által intencionált tempóváltásokat nem mindenki vette figyelembe. És volt olyan szólam is, különösen a hegedű, aki úgy gondolta, célprémiumot kap, ha gyorsabban végez, mint a többiek. Mindez persze minket, közönséget, nem nagyon zavart. A rózsaszín törpeflamingók, akik bal fülünk felett kaptak helyet, élvezték a szokatlan hangzatokat. A motoros a ligetet élvezte, a vonatok és a troli meg ki tudja, mit, de a zenekar valószínűleg szépen belesimult ebbe a földi harmóniába, hiszen néhány nagyobb testű madár a Nagy-tóból a közönség soraiba lépett.
A Polovec táncok határozottan összeszedettebbre sikeredtek, az volt az érzésem, az üstdob átvette a vezetést. Szimonov egyre látványosabb mozdulatokkal úszott zenészei felett, felette meg a vadkacsák. A mű azonban nem a Hattyúk tava, tehát igazán nem értem, miért kellett a karmesteri balettbemutató, különösen a farmozdulatokon gondolkodtam, vajon melyik szólamnak szólnak. Hogy a zenekar sem mindig értette, az azért itt is kiderült.
Szünetben elmentünk sétálni, mások a mégiscsak kinyitó cukrászdában fogyasztottak. Az állatok nagy része kezdett nyugovóra térni, nem így a szúnyogok. A hangulatos fáklyákból áradó petróleumszag őket nem zavarta. Az esti kiülésekhez szokott úri hölgyeket sem, hogy a ritmusszekció ütemesen csapkodja a cintányért, a színházi csengőt helyettesítendő. Így kezdtünk aggódni, mégis a vihar ér ide hamarabb. Aztán valahogy elkezdődött Csajkovszkij 5. szimfóniája, miközben a (nyilván megkülönböztetésül) rosszul öltözött technikai személyzet valamit kiabált egyik térfélről a másikra a világítás tökéletlenségére vonatkozólag, igazolva sejtésemet. Csajkovszkij zenéje továbbra is inkább aláfestésnek tűnt, amit persze azok, akik nem is szeretik annyira, mikor a „fel vörösök, proletárok” százhuszonharmadszor is felharsan, nem bántak annyira. Először sivatagi oázisba képzeltem magam, balra pálmafák, egzotikus állatok hangja, fölöttem kék ég (belül pedig, ugye, a kategorikus imperatívusz). Aztán a békák is brekegtek, nem tudom, sivatagban vannak-e békák, arra tippelnék, inkább nincsenek. Repülő is csak elvétve, gondolom, de majd utánanézek; itt mindenesetre volt. Aztán jött a vihar, valahol a távolban, ekkor inkább a trópusokon éreztem magam, ebben a szúnyogok is segítettek. Később az elképesztően vörös felhők, melyeket a légvédelem két reflektorból át- meg átpásztázott, igen, Rejtő Jenőn gondolkodtam épp, egy fiatalember elszaladt valahova, tíz perc múlva vissza, holtbiztos alibi, aztán eszembe jutott a koncert. Otthon is szoktam úgy zenét hallgatni, hogy közben mást is csinálok, focimeccset pl. sokkal jobb fejhallgatóval nézni, Bartókkal vagy Schuberttel a fülben, mint ha az eredeti hangot hallgatnánk, és otthon is van repülő a fejem felett, hülye motoros és busz az utcán, és mondjuk Toscanini felvételeinek a hangja se hifibb, mint a mostani hangverseny, de ha jó az előadás, semmi sem zavar a műélvezetben. Itt valahogy nem ez volt a helyzet. Bevallom: rettenetesen unatkoztam. Így hát elkezdtem nézni a zenészeket. Szimonov most már igazi bemutatót tartott, valaki megmondhatná neki, hogy nem ismeretes olyan összefüggés, mely szerint minél többet üt a karmester (pl. nyolcadol, tizenhatodol), annál pontosabb lesz a zenekar, sőt mintha ezúttal fordított arányosságot figyelhettünk volna meg, de Szimonov szerencsére nem hagyott minket unatkozni. Olykor puha lebegésbe váltott, majd mintha a faágon akart volna felkúszni: első osztályú pantomimparódiát láthattunk, kár, hogy a zene tökéletesen egyhangúnak tűnt. A negyedik tétel körülbelül tizenhatodik kódája után véget is ért, a flamingók is elaludtak, csak a tigris maradt Baranyában. Azt hiszem, megértem.
