„A sietős borulatok és fürge derű könnyű világa” (F.M.)
Egy újabb papírt zártam le éppen, mentem aláírni, nyomtatni, szkennelni. A sokadik hasonló papírt másfél éven belül. Végtelenül öregnek, fáradtnak és fásultnak éreztem magam. A tavaszi séta is nehezemre esett. Nehéz voltam és lassú.
Felültem a buszra, hogy majd Budán átszálljak a villamosra, de a híd előtt ebből is elegem lett. Nem bámészkodhatok a hátsó ülésről, mint egy nyugdíjas, április van!
Megindulok a járdán, a szél a kabátomba kapaszkodik, a lábam visz. Lassan elemelkedek, már nem érzem a nyolcvan kilót. Nézem a fodrozódó, zöld vizet, a haragos felhőket, a Várat, a Gellérthegyet, ahol annyit sétáltam már ilyen áprilisokon. 15 évesen kezdtem, szinte kiskamaszként, az első szerelem bolond áprilisában, és azóta sétálok, mintha megállás nélkül. Sokszor mással, de mintha mindig egyedül. Mintha mindig vele: a lánnyal, aki mindegyik és egyik sem.
Nézem a hidat őrző két fát, ráfordulok a rakpartra, megindulok Óbuda irányába. Forgatom a fejem, hol Pestet, hol a Várat nézem, nagyon tavasz van, mennek a lábaim. Visznek, kikapcsolok, megszűnnek a hírek, a feladatok, a gondok. A múlt is csak úgy bújik ki a napsugarak közt, mint a folyó, történés nélkül, állandóként. Ugyanabban a múltban úgyse lehet kétszer megfürödni, ráadásul most még a Duna is hideg…
A Döbrentei tér sarkán átmegyek a parti járdára, ahol megpillantok egy lányt. Akkor megy el előttem, mikor még az út túloldalán vagyok, és egy pillanatra rám néz. Ő is gyalogol, valahogy ugyanúgy, mint én: majdnem ugyanolyan gyorsan, és ugyanazzal a tavaszi lendülettel, mintha célja lenne. Nem az esetem, mondhatnám, de vonzza a tekintetem, mint a Duna, mely ugyanaz, mégis más. Annyi mindenkivel sétáltam már. Ez a lány is ugyanaz, és mégis más. Talán azért tetszik, mert nem hasonlít senkire. Azért tetszik, mert nem akarok tőle semmit – jól vagyok, van kivel sétálnom, mikor egyedül sétálok, akkor is: akkor sem vagyok egyedül.
Nézem, ahogy megy, mint valaki, akit biztosan nem akarok meghódítani, és előjönnek régi hódításaim. Előttem megy, mint a múlt. Határozottan lépdelek, mindig határozatlanul hódítottam. Csoda, hogy voltak sikereim, nem is értem. Sose tudtam, hogyan kell hódítani, és mégis oly gyakran sikerült. Ilyen lányokat, mint aki előttem lépdel, vagy másokat. Mindig másképp, mindig ugyanúgy.
Meg kell előznöm, nem akarom őt nézni. Kicsit gyorsítok, így is percekig tart, míg beérem, és szinte már nem is mertünk összenézni. Lehagyom egy kicsit. Nézem a Várat, nézem a két cédrust a török temetőben, csak tegnap sétáltam ide avval, aki miatt most már nem akarok mással sétálni, aki miatt már nem kell mást meghódítanom. Csak tegnap eszméltem rá, hogy innen is látszik a cédrus, nemcsak a Szarvas térről.
Érzem, hogy jön mögöttem, elmenekülök: a Lánchídnál felszállok a villamosra. A Halász utcánál aztán leszállok: ki elől menekülsz? Kitől félsz? Nem jó, hogy van valaki mögötted? Nem jó szembenézni a múlttal? Hát nem jó tudni: hogy ilyen vagy? Hogy talán nem a határozatlanságod ellenére szerettek? Hogy aki szeret, annak így vagy jó? Légy már jó így magadnak is.
Már nem rohanok, kényelmesen megyek, a magam határozott, de már nem sietős tempójában. Nézem a Várat, meg ami alatta van: a Vízivárost. A Batthyányn megállok, ott incselkedik velem egy villamos, percek óta áll, menjen már el, nem akarok felszállni. Nagyon lelassítok, meg is állok egy kicsit, hogy elmenjen. Nézem a vizet, a templomokat, a fákat Pesten és Budán: ilyenkor látszik legjobban, milyen fontosak. Hirtelen észreveszem a lányt: ott lépked, már látszik, hogy ő az. Elindulok tovább, Óbuda felé, közben el-elered az eső, de én már tudom, hogy hazáig fogok gyalogolni, a Duna-parton.
A Margit hídnál elbizonytalanodom, most merre. A biciklialagút nem jó, én is haragudnék a gyalogosra. Ott a tábla, a híd alá. Erre még sose jártam – a híd alatt el lehet sétálni, majd fel a túloldalt. Ez új. Meg is állok a túloldalt, elgondolkodom. És csak utána jut eszembe a lány: ő vajon merre ment tovább? De csak kicsit keresem a szememmel, mert igazából nem érdekel. Nem ő érdekel. Nincs vele célom.
Talán másnak volt célja ezzel az egésszel, és hálás vagyok érte. Ráhagyatkozom. Haladok egyenletesen, végig a Duna partján, és jön mögöttem mindenki, aki fontos, valaha fontos volt, és így megyünk bele a tavaszba.
