Fogalmam sincs, mikor lettek a cédrusok ennyire fontosak. Az első konkrét emlékem egy 1992-es út Monflanquinben, Franciaország közepén, ahol énekkarral töltöttünk két hetet, hogy „profi kórusként” (ami Baross Gábor ELTE Bartók Béla Énekkarát jelentette) betanítsuk Dvořák Stabat Materét a helyi, amatőr énekeseknek: lányoknak, asszonyoknak és néniknek, illetve hímnemű megfelelőiknek, akik jó pénzt fizettek azért, hogy egy ilyen produkcióban részt vehessenek. A napok nagyon egyszerűen teltek: reggeliztünk, próbáltunk, ebédeltünk, kicsit pihentünk, próbáltunk, vacsoráztunk, és ha jól emlékszem, még utána is próbáltunk, napi 8-9 órát tehát énekléssel töltöttünk. A többi a miénk volt, lehetett barátkozni, sétálni.
Monflanquin környéke a többség szerint unalmas vidék. A 2300 fős városka Lot-et-Garonne megye kisebb települései közé tartozik (a legnagyobb a mintegy 33 ezer lelket számláló Agen), de csekély lélekszáma ellenére is egyértelműen város. Átmegy rajta a Tour de France, a dimbes-dombos táj élénk mezőgazdasági művelésre alkalmas, a dombtetőkön várak, kastélyok, katedrálisok. Az ilyen helyeken nem szoktak turistautakat létesíteni vagy felfesteni, de a ritka forgalmú országutakon egy óra alatt – több „tanyát” érintve – el lehet jutni a szomszéd településekre. Engem mindig vonzott, hogy felfedezzem a helyet, ahol járok, ami Monflanquin esetében (nagyobb nevezetességek híján) elsősorban céltalan bóklászást jelentett: hogy ugyanoda hány úton juthatok el, honnan mi látható (vagy honnan látható a mi). Ilyenkor mindig akad valami apróság, egy kutya, egy naplemente, egy szép fa.
A legszebb cédrus ágain pl. kacsák csücsültek. Erről fényképet is készítettem, meg arról a kacsáról is, aki a villanydróton ücsörgött. A késő délutáni súroló fényben a cédrus ágai közt nem sok látszik az egészből, ráadásul ekkor, épp ezen az úton lett elegem a Zorkij 4-esből, mert nem továbbította rendesen a képeket, így az expozíciók egymásra kontaminálódtak. Az albumban, ahova később minden képet betettem, nem találtam ezt a két fotót, a villanydrótos és a cédrusos kacsásat, mígnem megleltem a nyolc évvel későbbi monflanquini kiruccanáson készült albumban, vivitaros és erőteljesen cédrusos korszakomból, amikor két állás közt elmentem két fiatal tenorral „profi tenornak” (teljes énekkarra, úgy látszik, akkor már nem volt pénz vagy igény). Így mos az emlékezet össze dolgokat, mint Zorkij a képeket, egymásra…
Az viszont biztosan 1992-ből való kép, mert élesen előttem van az a lány is, akivel megbeszéltem: hogy a szálláshelyünk ablakából látszott egy távolabbi cédrusliget, és egyik délután szieszta helyett – borult idő lévén – elsétáltam oda. Kép nem készült. Vagy nem sikerült, kontaminálódott – mint az emlék.
Akárhogy is, ez egy tettenérés: előző évben, 1991-ben az egész nyarat Törökországban töltöttem ösztöndíjasként, a bölcsészkari török szak másodéve után, nyári egyetem (vagyis nyelvtanfolyam) keretében Isztambulban kellett volna töltenem két hónapot, amiből – csoporttársammal, Ildikóval teljes egyetértésben – a második hónapban utazás lett: Antalyától Izmirig szinte gyalog tettük meg az utat. Ráadásul jártam Törökországban (Kappadókiában, Konyában és Isztambulban) 1990-ben is, nagy-nagynénémmel, azaz Magdával, nagyapám húgával, aki elvileg szemnek és kéznek vitt magával (mert egy félresikerült retinaműtét következtében már ekkor, hatvannyolc évesen is csak foltokat látott, és nem volt szabad cipelnie – aztán még élt 28 évet), valójában szíve jóságában, hogy világot lássak és gyakorolhassam a törököt. Ám sem erről a 90 tavaszi, sem az 1991-es nyári útról nincs egyetlen cédrus-kép sem.
1992-ben Monflanquin tehát könnyen lehet, hogy a cédrus-szerelem első fellángolása volt, és valószínűleg ugyanezen a nyáron cipeltem fel leendő feleségemet, nővéremet és az ő akkori pasiját, legjobb barátomat a cáki (Wiesinger-majori) cédrushoz (valószínű, mert épp a monflanquini út gyászosan félresikeredett fotói miatt a Zorkijjal nem erősítettem tovább a nyakizmomat, hanem megvettem a Vivitart, de az már 1993, és abban az évben mindent le is fotóztam, a cáki kirándulásról bezzeg nincs kép). A cáki cédrust 1984 nyara óta ismerem (a dátumok nálam biztosak, második után nyaraltam ott családostul – Ibolyának vittem ajándékot, egy skatulya gyantaillatot Velemből, és ez az egyetlen nyár, amikor én Ibolyáért ilyenre képes voltam, hát ilyen az én ifjúkori időszámításom). Vagyis van egy legeslegelső találkozás a cédrussal, ahova vissza is tértem már (legalább félig) felnőtt fejjel. De nem, van még vissza, hiszen 13 évesen, 1981-ben három hetet Londonban nyaraltunk, ahol kellett találkoznunk cédrusokkal, és bár konkrét kép nincs előttem, de tudom, hogy a Kew Gardensben rájuk csodálkoztam – különben későbbi londoni utaimon miért akartam cédrusnézésre a Kew Gardenst választani?
Ha viszont énekkari utakat említünk, felmerül a kérdés, mi volt 1994-ben, két évvel Monflanquin után, amikor a Közel-Keleten (Szíriában, Libanonban és Cipruson) jártunk. Elkerültük volna a cédrusokat? Nincs emlékem szép fákról, pedig busszal keltünk át Libanonba. A polgárháború utáni pusztítás erről az útról a legfőbb emlékem, és jajj, mi lehet most az akkor diktatúrájában is békésnek látszó Szíriával! Cédrusra tehát nem emlékszem, csak arra az egyetlen leégett csonkra, melyről kép is készült. A baalbeki képeken mintha sejteni lehetne cédrusszerű fákat a háttérben, de még ez sem biztos, az viszont az, hogy – Csontváry ide vagy oda – nem mentem oda hozzájuk. Tehát 1992 után elszunnyadni látszik a fellángolás. És igazán majd csak a Kondor utcai libanoni cédrus felfedezése (1999?), illetve a második monflanquini út (2000) biztos pont, és ekkoriban ismét jártam a cáki atlaszcédrusnál is, Londonban fényképeztem szép fákat (bár a Kew-ban nem jártam).
Csontváry is egy nyom, régi nyom. A Kopja utcai lakásban volt egy gázcsőből szerelt könyvespolc, egyben az alsó szint egyetlen nagyszobájának térelválasztója. Ezen volt egy Csontváry-album, és tudom, hogy forgattam. Ez – elhelyezkedése miatt – nem képezte részét a zenekarnak, akiknek mindennap vezényeltem nagyjából 9-13 éves koromban, mert azok a könyvek a szembe falon voltak, pl. a Világirodalmi lexikon volt a fafúvós szólam (akkor még csak talán hat kötet, A-Cal, Cam-E, F-Groc, Grog-Ilv stb., azóta se tudom, tényleg nem volt-e érdemleges szócikk Groc és Grog között, pl. Grod-dal kezdődő). Csontváry maximum az oldalsó páholyok nézőközönsége lehetett volna, de én nem törődtem ilyesmivel, csak a zenével és a „zenészekkel”. Volt viszont olyan képzőművészeti élményem, mely ha nem is cédrusos, de rokon vele: Cézanne. 10 évesen jártunk Párizsban, ott a Jeux de Pommes-ban volt egy gyűjteményes kiállítása, sok vendégképpel, melyeket a következő évben a leningrádi Ermitázsban viszontláttam. Ez is egy visszatérés, de még mekkora visszatérés a Mont Sainte-Victoire, melyet Cézanne megannyiszor megfestett. A Szent Viktória-hegyet szintén énekkari úton láttam élőben, kb. 30 éves koromban, addig folyamatosan élt bennem a gyerekkori emlék és kíváncsiság. Cézanne-hoz meg azóta is oly sokszor tértem vissza, leginkább a képzőművészeti albumok lapozgatásával. Nem tudom, ennyiből érthető-e, hogyan kapcsolódik Cézanne a cédrusokhoz, de nálam ugyanoda van bekötve.
Az igazi cédruskorszak már folytonos, valamikor második fiam, Nándor születése után kezdődött, és azt is tudom, hogy nem jó élménnyel. Második házasságom nagy bezártságot hozott, és mindezt könnyű lenne feleségemre kenni, aki elmarta mellőlem először is az összes nőnemű barátot, majd lassanként mindenkit – én viszont hagytam magam. Ez külön történet, de minden összefügg – innentől a cédrusok jelképezték a szabadságomat, a függetlenségemet, a belső szépség- és békeigényem szimbólumává váltak, meg egy kicsit a barátaimmá is. Pedig szerelmünk kezdetén Mariann-nal is jártam a Kondor utcában, és a gyerekekkel is vissza-visszatértünk (pl. a mellette vadon termő, kései „cédruskörtét” leszedni), és azt is tudom, hogy az ottani ismertetőtábla miatt mentem el Alcsútra (először még 2000 körül, Zsófival), és emiatt vágyom azóta is Sopronba, és milyen fura a világ (vagy milyen hülye az ember): annyi helyen jártam az elmúlt két évtizedben, de épp a soproni libanoni cédrushoz nem mentem el, s az se biztos, megvan-e még (a hajdani Matáv-üdülőt eladták, voltak hírek fakivágásról, és kicsit szorongok, mint a háború után, a túlélőért).
Tehát 2011, Nándika 7-8 hónapos, és amikor nem bírom az otthoni feszültségeket, elmegyek otthonról. Módszeresen kerestem fel Budapest természeti nevezetességeit, könyveket is vettem róluk, illetve találtam a neten egy tanulmányt a hazai cédrus-előfordulásokról. Ezeket aztán katalógusszerűen próbáltam megkeresni, és „szemem lett” a cédrusra. Rájöttem, Budapest tele van ezzel a fával, és nem érdemes Excelt készítenem, hol található cédrus, mert gyakorlatilag mindenhol, Sashalomtól a Rózsadombig, a Gellért-hegytől a Várig, lakóteleptől buszállomásig. És elkezdett izgatni, mi is ez az egész cédrus-ügy, miért kísérleteztek vele itthon (francia mintára), és azóta is időről időre felkutatom a magányos egyedeket vagy az arborétumokban erdőnek ültetett csoportokat. Állíthatom, elég kiterjedt a tudásom, vagyis tudom, mi a Folly-arborétum vagy az alcsúti magányos erdei cédrus története, de nem tudom, az öszpötei (rinyabesenyői) egyed hogy kerül az erdő közepére, illetve van-e köze a közeli másik egyed(ek)hez – a ladi kastélyéhoz és ahhoz a fához, amelyiket nem találtam még meg, de szerepel tudományos munkákban, és amely alighanem a Magas Cédrus otthon névadója.
Mindez persze nem a cédrusokról szól, és hosszú ideig magam is abba a tévedésbe estem, hogy a kérdést rajtuk keresztül akartam megoldani. Amiből adódtak kellemes és kellemetlen élményeim, pl. egyszer (kellemes) interjút készítettem, a Folly-lányokkal, de amikor jóval később fel akartam venni a fonalat, kérdezvén, mi történt azóta, (kellemetlen) elutasításban részesültem. Ezek a csalódások is szükségesek ahhoz, hogy rájöjjek: én tévedtem, engem nem a Follyk érdekelnek, hanem az, hogy nekem mi a közöm a cédrusokhoz – vagyis ez az én történetem, nem az övék, illetve csak annyiban, amennyiben a kettő kereszteződik. És ezek szerint nem kereszteződik annyira, hogy újra felfedezzük egy beszélgetés során, hogy közünk van/lehet egymáshoz.
Ez a kereszteződés hasonlít arra, ahogy a nagy történelem kis történetei találkoznak. Engem a történelem egyre kevésbé izgat abban a formájában, ahogy tanultuk. Kell az alaptudás: nem tudunk tájékozódni a történelemben anélkül, hogy ne tudnánk, mikor és miért dúlt a százéves háború, és könnyen át tudnak minket verni, ha a felvilágosodásról csak a tankönyvet ismerjük. Ezek tehát szükséges kellékek, ahogy az orvosnak is ismernie kell az anatómiát. De kevés orvos van, akinek a hivatása ebben merülne ki – a történelemben sem a százéves háború a szép, hanem az, hogy miért város egy 2000 fős Monflanquin, vagy miért ültet az ifjú József nádor exóta-erdőt a csaplári dombon (amiből mára az az egy fa maradt fenn). Engem biztosan ezek a kérdések izgatnak, és örülök például, hogy tudom, miért van két leaszfaltozott kis ívű kanyar a szentmihályi Rákosi úton (a Rákóczi, illetve az Ilona utca kereszteződésénél). Illetve nem is annak örülök, hogy tudom, hanem szépnek és mélyen emberinek tartom, hogy így működünk: a HÉV kanyarodott arra, és később ugyan megszűnt a sín, de a kanyar, az úttest, a közterület megmaradt, és bár semmi sem indokolja, vélhetőleg hosszú évtizedekig, de talán az idők végezetéig így fog maradni, leaszfaltozva – és mennyi ilyen logikátlanságot találhatunk magunk körül lépten-nyomon. Hálistennek.
Talán ez az oka, hogy engem sosem érdekelt „eléggé”, mi van a Holdon vagy az egzóbolygókon, és egyre kevésbé szeretnék eljutni menő helyekre, Kanári-szigetekre, a Bahamákra vagy Srí Lankára (és ha már, akkor az „isteni cédrus”, vagyis a himalájai cédrus – cedrus deodara – hazájába, vagy Ciprusra, de nem pancsolni, hanem a „rövidtűjű” ciprusi cédrus miatt). Sokkal jobban szeretek visszatérni, akár gyakran, akár hosszú idő után – a cédrusokhoz, Cézanne-hoz vagy a Szent Viktória-hegyhez.
