II.
Úgy nőttem fel, hogy lépten-nyomon író nagyapámba „botlottam”. Holott talán meg tudnám számolni, hányszor találkoztunk személyesen. Mentünk hozzá a Várba, pontosabban szüleim mentek hozzá, minket vittek, de mi sokkal inkább apám legkisebb öccséhez mentünk, Mátéhoz – innen is lett nagyapám Mátépapa (nem pedig Lajospapa). Mátépapa akkor már kerekes székében ült, nagy cigifelhőktől és barátoktól, kollégáktól, rajongóktól (valamint besúgóktól) övezve, ez volt a pénteki társaság, melynek még számunkra is érzékelhetően ő volt a középpontja. Ült kerekes székében íróasztala mögött, sokat mosolygott, alighanem sziporkázott, és mi unatkoztunk – minket Máté érdekelt, akivel lehetett játszani vagy épp zenebohóckodni, illetve Snuki, a dán dog-keverék (Hat er eine Rasse? Eine? Zwanzig! – ez is nagyapám poénja), hatalmas, okos és kedves kutya, akiből mi a hatalmast érzékeltük, tehát visongva menekültünk nagyapám púpozott ágyára a gótikus boltozat-hajlatok alá, a pénteki társaság nagyobb örömére. Ennyi személyes élményem van vele, meg egy nagyon szerencsétlenül sikerült ráckevei kihévezés (autónk nem volt), esős és hideg vasárnap, Mátépapa a görög-magyart nézte (4:1, Zombori is játszott), színes tévén (1978-at írunk!), ami a ráckevei hálózatnak vagy a tévé színvonalának köszönhetően úgy festett, hogy a fekete-fehér játékosokat két centiről kísérte a színük, a piros nemzeti mez; ehhez még az elmaradhatatlan cigifüst: gyerekkorom egyik legemlékezetesebb fejfájása lett belőle.
Ennek ellenére úgy kellett felnőnünk, mint „az író Lajos unokája” (az idézet nővérem általános iskolai jellemzésének első mondata), meg „nomen est omen”. Amiből nekünk elsősorban a sztorik jutottak, illetve az említett Vakáció-olvasás 1981-82 telén, valamint a szinte reflexszerű tiltakozás, hogy ne az író Lajos unokájaként vegyenek minket figyelembe, hanem – ha lehet – önmagunkért. Nővéremnek aztán ez irodalmilag is sikerült, és egész jó a szereposztás: nagyapámé az epika, apámé a dráma, övé a költészet, és ha ehhez hozzátesszük a filozófus Miklós nagybátyámat és a zeneesztéta Mátét, akkor már csak az az egyértelmű, hogy én maradhatok valamelyikük valakije, hacsak nem futok be szép karriert színészként (esetleg táncosnőként).
Részben ennek köszönhető, hogy Mátépapára nemhogy büszkék nem voltunk, hanem már eleve inkább szégyelltük (egyébiránt családi okokból is – a nők közül elsőként alighanem nagyanyánkkal bánt el igen csúnyán, a család valamennyi tagjának eléggé egybeeső megítélése alapján). És ehhez jött a mi liberális, egyre kevésbé rendszerpárti nevelkedésünk a nyolcvanas években, majd a rendszerváltás. És ha „egyetlen történetként” értelmezzük Mesterházi Lajos életét, akkor a rendszerváltás igazságot szolgáltatott.
III.
Mert itt egy buzgó kommunista, aki még élete végén is büszkén vállalja azt (mert felveszi az életműkiadásba), amit 1964-ben keletkezett, Magnéziumláng című (kötet-címadó) novellájában leírt (mai olvasatban: a legalapvetőbb szabadságértékek, pl. a tulajdonjog feltétel nélküli megkérdőjelezését, illetve hajlandóságot arra, hogy valakit voltaképp statáriummal kivégezzen, akár s.k. is), akinek életművében még az irodalmilag legkiválóbb alkotásaiban is hemzsegnek a „vörös masnik” stb. Életrajzilag pedig az a szoknyapecér, aki gyerekkori szerelmével ugyan kipróbálja a szexet (miközben épp hasonló okok miatt már jegyben jár leendő első feleségével), hogy aztán a (politikailag, hogy úgy ne mondjam: fajilag) könnyebb utat válassza; aki nagyobb arcpirulás nélkül veszi tudomásul, mikor első neje közös ágyat vet neki leendő utódjával, és így elhárítja magától a válás (majd a gyereknevelés) felelősségét; aki majdani harmadik feleségét évekig környékezve azért kis híján gyereket csinál egy szűzlánynak, és erről igen jópofa kisregényt vet papírra 1971-ben, 55 évesen (amikor már jócskán segítségre, ápolásra szorul, melyben nevezett harmadik feleség – jól-rosszul, alapjában kevés örömmel, de mégis – oroszlánszerepet visz).
Mindebből mi, gyerekek csak a nem minket illető hírnévtől menekültünk, illetve a nagyanyánkat otthagyó, apánkat (és autista öccsét) felnevelni képtelen öregurat láttuk, és nem szerettük, később rá emlékeztünk – talán kevésbé kritikusan a politikai-világnézeti hovatartozásával, abból is leginkább a karrierizmust, a sikerességet utálva. Ami persze szintén egyfajta családi becsípődés, ha tetszik, sztori (vagy egyetlen történet): hogy a siker eleve gyanús, ahogy a gazdagság is – lám, apám nagynénje, Magda, aki másodszor egy francia nyugdíjas professzorhoz ment férjhez, hogy aztán megözvegyülve, 1981-ben, jó honleányhoz és kommunistához méltó módon hazatelepüljön, élvezve a francia nyugdíját (melyhez életfogytig hozzátartozott az özvegyi nyugdíj is), tehát Magda sem volt gazdag, csak egy szegény ember, akinek sok pénze van. Hálásak is lehetünk neki, az elmúlt közel négy évtizedben ahány autó, ingatlan vagy felújítás volt a családban, abban mind benne van az ő pénze, miközben úgy élt, mintha nem frankban, majd euróban, hanem forintban kapta volna a nyugdíját, kis túlzással névértékben ugyanannyit. Tehát ő se volt gazdag – illetve akik annak látták, azok nem tudtak vele igazán kapcsolatot tartani, mert folyton a gazdagságát látták. Mert gazdagnak vagy sikeresnek lenni több mint gyanús, tehát nem szabad – a családi értékítélet szerint.
Én sose tudtam ennyire beállni a családrendszerbe. Még kamasz voltam, mikor a Takarékoskodj!-t leváltotta a Capitaly, melynek során egy ízben úgy sikerült anyámat kiforgatnom mindenéből, hogy csődöt kellett jelentenie, és kimaradt a játékból: ekkor a fejemhez is vágta, hogy én mindig is ilyen önző és nyerészkedő voltam. (Ennek, a játékban veszíteni nem tudásnak is vannak családi hagyományai, egyet a Vakáció is felidéz belőlük, de anyai dédapám is rendőrt akart hívni, ha veszített, dédanyám, Lajos anyja pedig felborította a táblát.) Pár perc után persze szent volt a béke, mert a humor (és a szeretet) mindent felül tudott írni, tehát kinyilvánítottuk, hogy anyám nem kiesett, hanem „fuzionáltunk” – ettől még jellemző a történet. (Azóta is nehezen érvényesítem az akaratomat…)
Visszatérve nagyapámra: valahogy kimaradt az életünkből, épp most jövök rá, hogy a sírjánál se jártam, és bár nagyobb kamaszként a Vakációhoz még csatlakozott legnagyszerűbb műve, a Prométheusz-rejtély, és egyszer meghallgattam a rádióban a Pesti embereket (persze a hangjátékot, ismétlésben, és megragadott), a többi műve csak akkor került kezembe, amikor valaki meghalt, és a dedikált tiszteletpéldányokat el lehetett, vagy inkább kellett/illett helyezni a könyvespolcon.
És most, hogy annyi idős lettem, mint ő volt a Vakáció írásakor, egyszeriben kedvem támadt a Vakáció újraolvasásához, s bár ma is szívesen kihúznám mindazt, aminek semmi köze a regény lényegéhez, annyira revelatív élmény volt, hogy kézbe vettem a Visszaemlékezéseket. Az pedig annyira igaznak bizonyult, hogy kénytelen voltam alaposabban elmélyülni az életmű egészében, rendszerezni az irodalmi hagyatékot, beszerezni a meg nem lévő írásokat (a legborzalmasabb, ötvenes évekbeli novellásköteteket is), vagyis szembenézni avval, ki volt Mesterházi Lajos – és ami talán még fontosabb: hogy mi közöm van nekem mindehhez.
