A Pannon Filharmonikusokat mostanában többször hallhattuk Budapesten: a Tavaszi Fesztiválon kétszer, majd bérletes sorozatuk „tűzvörös” állomásán is, ezúttal Vass András vezényletével.
Az izgalmas műsorról ugyan nem feltétlenül jut az ember eszébe épp a tűzvörös szín, a sokadik bérletes évad efféle tematikus elnevezéskényszere olykor kissé talán erőltetettnek tűnik – ám jelen koncerttel kapcsolatban igazán ez lehet az egyetlen kifogásunk.
Bevallom, Vass Andrással elfogult vagyok. Évek óta figyelem a sárospataki Crescendo Nyári Zenei Akadémián, milyen odaadással készíti fel a tökéletesen esetlegesen verbuválódó diákzenekart a fesztivál egyik zárókoncertjére. A Pannon Filharmonikusok élén azonban eleddig nem láttam, ami – mint kiderült – vétkes mulasztás.
Vass András ugyanis óriási gonddal készült fel a pesti vendégszereplésre (és vélhetőleg az előző napi „otthonira” is). Ez már a nyitó műben, az Éj a kopár hegyenben is kiderült. Az ültetés szokatlannak tűnt, de szerencsésnek bizonyult: a bőgők a prím mögött helyezkedett el, a csellók pedig középen, a karmesterrel szemben. A rezek két oldalt ültek, a dobok pedig nem voltak megemelve – ettől szokatlanul homogén, dús hangzáskép alakult ki. Ehhez persze kellett a nagyszerű együttes is, szép egyéni teljesítményekkel, a fafúvókat nem első alkalommal érdemes kiemelni. Ez a kopár hegy bizony nem is volt olyan kopár, a tempóváltások határozottak és logikusak voltak, a részletektől pedig állandóan vibrált a mű, melynek végén a Szent Iván-éj felszálló hajnali derengésében a tündérek zenéjét hallhattuk.
Beethoven Hármasversenyében három kiváló szólista lépett pódiumra, akik minegyike jóval több, mint ígéret. A kérdés sokkal inkább az volt, a három igazi egyéniség hogy fog kamarázni. Beethoven versenyművében a csellószólam igazi jutalomjáték, a tételeket általában az ő dallama vezeti be – s Várdai István épp ezekben a dalolásokban remekelt, az apró vonós, sűrű részekben is pontos volt, ám úgy éreztem, a jobbkéztechnikának ezeknél a részeknél még van hova fejlődnie. De talán csak Baráti Kristóf párját ritkító profizmusa miatt éreztem így: ő szinte észrevétlenül volt tökéletes, vagyis minden olyan természetesen szólt hangszeréből, hogy a nehézségekre még gondolni se volt módunk. Várjon Dénes zongorajátéka nem volt ennyire egyértelműen makulátlan – pl. a diszkantban bizony időnként csörömpölt a hangszer –, ám ő zeneileg tett nagyon sokat a produkció egészéhez. Az volt az érzésem, ő az „interface”, a kapcsolat zenekar és szólisták között, vagyis ő kamarázik a zenekarral, a vonós szólisták pedig vele kamaráznak, és az ebből adódó – pozitív értelemben vett – állandó improvizatívság miatt volt ez az előadás annyira feledhetetlen. Igazi „belemenős” produkciót hallhattunk, s jellemző, hogy az első tétel végén a hallgatóságban helyet foglaló, tapasztalt koncertlátogatók (köztük zenészek is!) tapsolni kezdtek.
A szünet utáni Dvořák-mű ismét lehetőséget adott Várdai Istvánnak, hogy tudása legjavát mutathassa meg, a hangverseny zárószáma pedig a rendkívül részletgazdag Tűzmadár volt. A tempók nem voltak szokatlanok, az előadás semmiféleképpen sem tűnt konvencionálisnak – a sok-sok egyéni szín, apró részlet, illetve az egészen átívelő tudatosság miatt maradt meg mindvégig az az érzésünk, hogy nagy koncertnek vagyunk tanúi.
Ehhez járul az, ami miatt lassan egy évtizede, a Müpa nyitása óta mindig szívesen megyek a Pannon Filharmonikusok vendégszereplésére: a lelkesedés, a zenekari zenészekből sugárzó zeneélvezet és odaadás, mely olyan profi részletekkel egészül ki, mint a ruha, a bevonulás vagy a meghajlás begyakorolt rendje. Amikor ezt a zenekart hallgatom, mindig az az érzésem, csupa fiatal játszik benne. Az meg külön öröm, hogy az est szólistáin is látszik, jó kezekben vannak, s ha esetleg ebben-abban van is hova fejlődniük, a tökéletesedéshez vezető út jól látszik. Ennek része a jó menedzselés is, melyért minden magyar muzsikus – zenekari vagy szólista – hálás lehet.
Vass Andrást pedig el kell könyvelnem a kiváló magyar karmesterek sorában.
Megjelent: Tűzvörös lélekkel
