Pár éve egy jeles irodalomtörténész egy kortárs író életművéből készítette nagydoktoriját. A védésen megjelent a disszertáció tárgya, a kortárs író. A vita arról szólt, lehet-e élő íróról disszertációt készíteni. Az író a szünetben sietve távozott. Talán arra gondolt: ha a válasz nemleges, nem marad a bizottságnak más választása, mint lemészárolni őt, mivel a disszertáció kész.
Az április 6-án a Zeneakadémián elhangzó Máté-passió előtt sem az volt tehát a kérdés: lehet-e nyolc énekessel passiót játszani. Quod erat demonstrandum: lehet – és ezt nemcsak azért tudtuk előre, mert lemezen is megjelent Paul McCreesh és együttesének előadásban. Biztosak lehettünk benne, hogy az összesen harminchárom zenész a szünetben nem fog erősítést kérni. A kérdés tehát nem az volt, hogy lehet-e ilyet csinálni, hanem hogy egyrészt jó-e, másrészt mi a jelentése.
A passió az európai dráma egyik forrása, különösen a shakespeare-i színház kialakulásában van hatalmas szerepe. A barokk (zenei) passiók sokmindent megőriztek a középkori passiójátékok archaizmusából, Bach passióiban a szereplők nem egyszerűen énekesek, hanem színészek. A kórus sem egyszerűen kórus, hanem színész: részint a kortárs (Jézus-kortárs) tömeget képviseli, részint a keresztény utókort (pl. a korálokban). Bach következetes logikával dramatizál, a Máté-passió szerkezete matematikailag is remekmű, a két kórus között is van funkcionális ellentét. Ha tehát a rendező szerepösszevonásokkal él, az nem egyszerű spórolás, hanem értelmezés, ugyanolyan értelmezés, mint mikor a Borisz Godunovot egy kórház bonctermében adják elő.
A spórolásról azért szólnék, közbevetőleg, pár szót. Bach passiói, de különösen az egy este csak nagy rákészüléssel előadható (és befogadható) Máté-passió előadás-története sem zökkenőmentes. A hangfelvétel-készítés kezdetén jobbára rövidítve adták elő (nemcsak Mengelberg remek és Furtwängler erősen közepes előadására gondolok, hanem Günther Ramin amúgy „korhű”, mégis húzott felvételére). Az ötvenes években Hermann Scherchen készítette el talán az első teljes Máté-passiót, érzésem szerint azóta is a legjobbat, majd jöttek a monumentális előadások (jók és rosszak: Klemperer, Jochum, illetve mondjuk Karajan), aztán ráuntunk. A historikusoknak köszönhetően a darabot „vágni”, „húzni” már senki sem meri – ám ők maguk találták ki azt a fajta rövidítést, mely a Sörgyári capriccióhoz hasonlítható, s melynek képletesen szólva sokszor nemcsak a serfőzőné haja esik áldozatul (ami – emlékezzünk csak – egy kifenekelést azért maga után von), hanem a ló (egyébként talán vitatható funkcionalitású) farka is: a sorra-rendre születő gyorsvonati sebességű előadások kapcsán e sorok írójának gyakran az az érzése, hogy mintha az „essünk túl rajta gyorsan, nem is olyan nagy dolog ez a passió” elve vezérelné az előadókat, s bizony nemcsak a zenekar lesz áttetszőbb, nemcsak a kórus lesz egyre karcsúbb, a metafizikai súly is csökken, az egész válik súlytalanná. Aztán megszületnek olyan korhű és karcsú előadások, mint Herreweghe Pesten is hallott felfogása, melyből kiderül: az asztal összes lábából lehet arányosan vágni, hogy ne billegjen.
McCreesh-ék felfogásában azonban az is kérdés, van-e asztal. A nyolc énekes feleslegessé teszi az énekkart, a karcsú zenekar olykor a karmestert is. A nyitókórusból szükségszerűen kimarad a karzatokon el nem helyezkedő harmadik kórus. A tömegből kiszóló szólók elmaradnak, illetve beilleszkednek a homogén előadói kontextusba. Pilátus kérdésére maga Pilátus kezdi megadni a választ, hiszen a kettes basszus indítja a fugátót, és még sorolhatnánk a furcsaságokat (nem említve, hogy Jézus anyja, uram bocsá’, férfi, hisz így volt ez a régi színházakban is).
Mit jelent ez az értelmezés? Mindenekelőtt annyit, hogy nem „ők” feszítették meg a Megváltót, hanem mi magunk. Álkérdések és álválaszok vannak, koncepciós pert láthatunk, ahol az ítéletet mindenki előre tudja. Nincs tömeg, hangadók vannak. Nincs továbbá idő, ez egy időn kívüli passió, ahol múlt és jelen azonos. Krisztust ma is keresztre feszítenénk, aztán persze bánkódnánk. Nincs megváltás.
Lehet persze, hogy más másképp értelmezi e rendezést – szabad vitatkozni. Rendezést mondok, hisz eddig a zenéről nem beszéltem – koncert kapcsán ez mégis elengedhetetlen. A nyolc énekes alapvetően igen jó. Az első „kórus” inkább szólóhangokból, a második inkább kórushangokból áll (ennyiben azért megmarad valami szerepmegosztás), a koráloknál e nyolc hang igazi énekkart alkot, leszámítva az egyes szopránt, akinek a hangja mindig kilóg. A kettes basszus is inkább wagneri énekes, ez mégsem olyan zavaró, mint az egyes szoprán, aki kissé torokból képzi a hangot, s szólói is modorosak. Szólamtársa sokkal jobb. Nekem a két alt közül a nőnemű tetszik jobban, a kontratenor hangja a magasban éterien szép, lejjebb azonban erőszakos, ami mondjuk egy siratóénekben zavaró. A produkció igazi telitalálata az első tenor, az evangelista, Joseph Cornwell, akinél nemcsak a hihetetlen állóképességet csodálhatjuk, hanem a drámai kifejezőerőt is.
A zenekar nem ennyire jó. Van valami simlis abban, hogy amit elveszítünk az énekkarok kihagyásával, azt atomerős bőgővel és orgonával helyettesítjük. Persze ha ez a bassszuskíséret olyan, mint a második zenekar bőgőse, az igazi élmény. Nagyon szépek továbbá a fafúvók, mostanra utolérte az ipar a divatot, tiszta korhű oboákat és fuvolákat hallhatunk (már ha szabad őket ilyen egyszerűen elnevezni), nem úgy, mint tíz éve. A szólójuk is élményszerű. Ellentétben a hegedűkkel – ők a produkció gyenge pontjai, bántó a hangzásuk, és hamisak is, sorra-rendre. Ezzel együtt olyan karcsú a zenekar, hogy nem nyomja el az énekeseket.
A karmester (illetve a betanítás) a drámaiságra koncentrál. Nincs megállás, a recitatívók a legkidolgozottabbak és leglendületesebbek, a turbák sokszor túlhajszoltak. A szólótételek egyike-másika nagyon szép, sokszor azonban unalmas, nem eléggé kidolgozott (mintha az efféle „időhúzás” mégiscsak zavarná az előadókat). És szünet után mintha „leülne” egy kissé a produkció (a mű legnehezebb része a Pilátus-jelenet, más előadásoknál is itt szokott ellaposodni). A befejezés aztán nemcsak csodálatos, hanem – az értelmezésnek megfelelően – szívbemarkolóan szomorú is.
Meghajlásnál az énekesek először szólistaként, majd énekkarként is fogadják a hatalmas tapsot. Megérdemlik: nemcsak szinte felfoghatatlanul nagy fizikai teljesítményüket illeti dicséret, hanem a produkció egészét. Összességében nagyon szép előadást hallhattunk, Bach zenéje ha nem is maradéktalanul, de lényegileg megvalósult. A dráma pedig elbírja ezt a modern, nagyon is kortárs értelmezést.
Megjelent: Híven a korhoz
