Ha a cím azt sugallná, hogy tudom, miként kell Mozartot jól előadni, akkor rögtön szabadkoznom kell. Dehogy tudom. Illetve azt tudom, hogy majdnem annyira sokféle a jó előadások lehetősége, mint a rosszaké. Itt az előbbire hozok a Tavaszi Fesztivál utolsó három napjáról két pédát.
A Hagen-vonósnégyes Mozart-interpretációja konzervatív úton jár. Az előadóknak esze ágában sincs régizenés allűröket átvenni, sőt bizonyos pontokon mintha inkább a nagy elődöket idéznék meg (gondoljunk a ritkán ugyan, de mégis előforduló portamentókra, a gyakori vibrátóra). Minden a helyén van, előadásmódjuk mégsem válik unalmassá: Ennek oka részint az, hogy az együttes tagjai (egy kivétellel) születésük óta ismerik egymást: a Hagen-kvartettet eredetileg négy testvér alapította. Ehhez a kedvező kiinduláshoz járul rengeteg munka, két és fél évtizednyi tapasztalat, siker – és a tehetség. Mind a négyen nagyszerű hangszeres zenészek. Figyelnek egymásra – és figyelnek Mozartra: a darabokat szemmel láthatóan nemcsak eljátsszák, hanem előzőleg végigelemzik, így a hangsúlyozás, a tempó- és hangerőváltás nem a véletlen vagy a pillanat szüleménye, hanem a mozarti logika kiszolgálója. Ez már eleve garancia arra, hogy egy olyan műsor se váljék unalmassá, ahol négy különböző Mozart-kvartett hangzik el, hiszen a négy mű: a D-dúr divertimento (K.136), a C-dúr (K. 157), d-moll (K.421) és B-dúr (K.589) vonósnégyes négy nagyon különböző világ. Ám Hagenéktől távol áll, hogy mindig mindent ugyanúgy játsszanak: a kotta számos helyen lehetőséget ad a pillanat ihletének is – az együttes ezt kihasználja. Így az interpretáció egyszerre jól fésült és bátor. Az első hegedű (Lukas Hagen) épp annyi, amennyi szükséges (pl. a Divertimentóban szólistább, a d-moll vonósnégyes lassú tételében visszafogottabb), hegedűhangja nagyon szép – az egész együttes hangzása is az. A tempók a darabok súlyához igazodnak: a Divertimento alapvetően gyors, a d-moll vonósnégyes inkább lassú. Rácsodálkozunk az ismert művekre: ilyen egyszerű a d-moll súlyossága, ilyen bonyolult a B-dúr jó kedve? Igen – Mozart a legnehezebb falat, de van, aki képes megbirkózni vele.
Egész másképp jó a Holland Fúvósegyüttes Mozart-előadása. Itt a szó színházi értelmében is előadásról kell beszélnünk, nemcsak azért, mert a közönség figyelmét jóval a kezdés előtt a kivetítőre irányítja a szöveg: „Kedves Papa”. Mozart K.361-es Gran partitáját az együttes úgy szólaltatja meg, hogy az első oboista, aki egyben „koncertmester”, Mozart leveleiből olvas fel. Előtte gyertyafény, kalitka, benne (felhúzható) kanári, fején (a második oboista közreműködésével) paróka. A holllandok játszanak. Mosolygunk az apró színházi ötleteken, noha a levélfelolvasás igazán nem teátrális műfaj. Mosolygunk a második basszetkürtön, aki a felolvasás közben összekacsint zenésztársaival – és velünk is. Mosolygunk, pedig nem kellene, mikor zenélés közben csúnyán néz a notórius köhögőkre. Mosolygunk, a hollandok ugyanis játszanak: Mozart zenéjét, Mozart zenéjével. A felolvasónak még ideje sincs újra pultja mögé ülni, mikor a többiek belecsapnak a következő tételbe – de nem szenvedünk hiányt: a második oboista addig is helyettesíti az elsőt.
Mellesleg: ragyogóan zenélnek. Értik a művet. A hangzás lenyűgöző (bár olykor úgy hallom, az amúgy csodálatos hangú oboistának – vagy a nádjának – jól esne egy pohár víz), az se zavar, hogy olykor a kürtök, olykor a bőgő robusztus hangra vált: nem akarják azt az érzetet kelteni, hogy a műnek ilyennek kell lennie – csak azt, hogy ilyen is lehet. Tizenhárom zenész közösen improvizál, de megteheti: a kottát (méghozzá az Urtextet) és egymást fölényes biztonsággal ismerik – a stílust is. Ezért fér bele egy ilyen „kócos” koncerten több is, mint amit egy lemezen megszoktunk – noha egyetlen hangot sem játszanak Mozart ellenében. Hogy az oboa vagy a klarinét tényleg a kanárit utánozza-e a mozarti szándék szerint, nem érdekes: ebben az előadásban, a levelek hallatán elhisszük. A levelek felolvasása ha meg is töri a koncertélményt, másrészt segít belépnünk a hermeneutikai körbe. A produkció egyben interpretációtörténeti aspektust is kap.
Ám téved, aki azt képzeli, előadásukban a Gran partita pusztán illusztráció, szórakoztató zene. Az Esz-dúr lassú tétel, a klarinétok, basszetkürtök-dominálta hangzás más tételekben is A varázsfuvola beavatászenéit előlegzik. A más (neves) előadóknál szinte appendixnek ható záró tétel a Nederlands Blazers Ensemble interpretációjában nem induló: a közjátékokban sorra felfedezhetjük az előző tételek zenei karaktereit, e tétel tehát a mű szintézise, egyik legfontosabb tétele.
Az NBE Mozartja tehát másképp: játékosabban, látszólag komolytalanabbul jó, mint Hagenéké. Ám mindkettőben vannak közös vonások. A cikk elején azt írtam, nem tudom, hogy kell Mozartot játszani – abban viszont biztos vagyok, hogy vannak nélkülözhetetlen feltételei. A kotta- és stílusismeret, a művek elemző közelítése, a fölényes hangszeres tudás, az együttzenélési képesség konzervatív erényei mellett az invenciót, a zenélési kedvet és örömöt emelném ki, mely külsőleg másképp ugyan, ám mindkét együttesre oly jellemző. Hogy ezenkívül mi a titkuk? Reméljük, lesz még alkalom Pesten kilesnünk.
Megjelent: Mozart – ahogy nekem tetszik
