A regényírásnak voltak már nagy korszakai, és úgy tűnik, ma is tömegével születnek a népszerű, egyszersmind színvonalas könyvek – melyek értékállóságát persze nehéz előre megjósolni. Az egyik biztos „fogás” a mágikus realizmus. A 27 éves, délszláv származású Téa Obreht tavaly írott, idén lefordított könyvében, A tigris asszonyában két mágikus szál is van: a halhatatlan emberé, illetve a címadóé. Utóbbit inkább nevezném enigmatikusnak vagy balladainak, a halálnak viszont főszerep jut ebben az egy nap alatt játszódó, mégis egy évszázadot elmesélő, jellegzetesen kelet-európai, ezen belül kimondottan jugoszláv regényben.
Persze Amerikából nézve, ahol a szerző él, a mi vidékünk történelme minimum szürreális, még ha nekünk tényszerűbbnek is tűnik (olykor). Talán ezért érezzük úgy, hogy Obreht esetében a fülszövegként hirdetett mágikus realizmus inkább marketingfogás, pl. Bodor Ádám Sinistra körzetének ismeretében. A borítón lévő kritika-idézetek az ifjú írónő cselekményszövését is kiemelik – amit azért a dramaturgiailag és lélektanilag jártasabb olvasók túlzásnak találhatnak. De nem is ez a lényeg: Obreht könyve nem elsősorban a fennen hirdetett García Marquez-i hagyománnyal, sokkal inkább a Monarchia nagy múltú anekdotikus regényeivel tart szoros kapcsolatot. És ettől élvezetes a könyv: jók az anekdoták: jellegzetesek, jól vannak elmesélve, érdekesek a szereplők. Ahhoz persze nem kell Sherlock Holmesnak lenni, hogy a mű egyharmadánál rájöjjünk, hogy a különböző szálak miként fognak összefutni. A leghitelesebb és – számomra – a legérdekesebb úgyis az a szál, amely a közelmúltban, a kilencvenes évek délszláv háborújában játszódik, épp szürreálisan is valóságos volta miatt. A többiben meg épp az van, ami kell: egy csipet folklór, két csipet népi hiedelemvilág, sok erőszak, még több állat, meghatónak szánt jelenidejű, árvaházi történet, és persze mindehhez kellő humor- és abszurditás-érzék. Összességében Obreht könyve kellemes, jó olvasmány, mely Kelet-Európában megüti a nagy átlag nívóját – szenzáció viszont csak Amerikában lehet belőle. (A magyar kiadás külseje – aligha a Cartaphilus szándékának megfelelően – inkább sorolja a regényt a ponyvák közé, ami azért túlzás.)
Utóiratként szólni kell a fordításról, Megyeri Andrea munkájáról, mely sokat levon a regény élvezeti értékéből. Noha valószínűleg pontos, állatorvosi beteg lóként mutatja azokat a hibákat, melyeket kerülnie kell az igényes fordítónak. Egyrészt nem ismeri az „ami” és az „amely” vonatkozó névmások közti jelentéskülönbséget, s még az „amik”-et is használja. Csúnyák az egyforma szerkezetű, kopogós mondatok, valamint a szóismétlések. Az ordító egyeztetési hibák (305. o.: …sűrű füstfelhőket eregetnek az orra és a szája”) és hátravetett határozók (289.: „beszámoltak … az állatkert felújításának terveiről az ostrom után”), rosszul választott szinonimák (323.: „minden reggel attól rettegett, hogy éjszaka megint elfeketedett a duzzanat”) mellett ügyetlen stiláris megoldások is zavarják az olvasót, pl. amikor az egyik 20. század közepi falusi jelenetben ez a válasz olvasható: „Szerintem meg de” (228.). Megérte volna, ha megfizetnek egy alapos lektort – elég, ha magyarul tud.
Megjelent: Balkáni ballada – Téa Obreht: A tigris asszonya
