Van egy magazinműsor, mely a Kossuthon kedd délutánonként hétről hétre azt hozza, amit egy efféle programtól elvárunk: a Magyarországról jövök háromnegyed órájában többnyire négy-öt kérdést jár körül, a vidék gondjait, melyek azonban mindannyiunk számára érdekesek, fontosak – és jellemzőek. Vannak tematikus adások (az árvízről vagy a betegek világnapjáról), máskor a vidéki stúdió köré csoportosul a tematika. Jól megfér egymás mellett a kis színes (a postás vagy a kintornás, aki mínusz tizenhétben is tekeri), a MÁV bőszítő túlkapása (a csatlakozás, mely az IC előtt 16 perccel elmegy, hogy négy és fél óráig tarthasson a Debrecen-Mátészalka út), a gazdatüntetés és a profi pályázatírás (valamint ezek összefüggései). A riportok szinte kivétel nélkül azt mutatják, hogy készítőjük felkészült, egy-egy problémáról az összes fél elmondhatja véleményét. Ha a riportalany indulatos, a riporter akkor is objektív, ám adott esetben nem riad meg a provokatív kérdéstől. Hogy jobb kedvünk nem feltétlenül lesz a műsortól, annak nem a műsor az oka, hanem a vidék helyzete. A beszélgetések sokszor személyesek (pl. az idősotthonban vagy az erdélyi asztalossal készített intejúk), érezni bennük nemcsak azt, ami egy riporter elemi kötelessége (hogy érdekelje, mit gondol a riportalany, ennek érdekében segítsen neki beszélni), hanem azt is, ami ehhez képest többlet: a megértést, a szeretetet is.
Az előre elkészített riportok élő műsorban hangzanak el, be is telefonálhatunk – a műsorban ugyan csak egy-két perc foglalkozik a telefonokkal, mégis kiderül a hallgatóság véleménye is. A műsornak van ritmusa, bevezetője, vége, jól válogatott könnyű- és jazz-zenéje, sőt Bartókja is a szignálban.
Ezt nevezem közszolgálatiságnak, közként végig úgy érzem: engem itt kiszolgálnak. Semmi fakszni: felkészültség, odafigyelés, jó szándék, etika, no meg tehetség. Kiegyeznék vele, ha Magyarország csak ennyire lenne vidéki.
Megjelent a Magyar Narancs 8 kis kritikája közt, jelenleg online nem elérhető
