A tempó életünk egyik fontos jellemzője – körülménye és alkotója. Így van ez a zenében is. Van-e helyes és helytelen tempó? Létezik-e olyan, hogy adekvát? Ezekre a kérdésekre nem fogok válaszolni, inkább pudingevésre invitálom az olvasót.
Van, aki andalog, van, akinek a séta is rohanás. Van, aki rászán egy órát az ebédre, más meg öt perc alatt lezavarja. Egy kapcsolat kezdődhet viharosan, esetleg épp ellenkezőleg, partot mosva – és egy lassú kapcsolat is válhat viharossá. Emberi érintkezéseinkben (személyesekben vagy akár a hivatalosakban is) lehetnek tempókülönbségek, gondoljunk – a gyerekektől szerzett, másodlagos műveltségemből vett példával – a nyuszira és a lajhárra a Zootopiában. Az egyik ember gyors, és agyára megy, hogy mindenki lassú, a másikat meg az állandó stressz viszi a sírba (nota bene: egy lajhárnak is lehetnek titkos őrületei, pl. autóversenyzőként). Aki kisgyerekeket nevel, tapasztalhatja, hogy olykor kettős tempóban célszerű élni, prestissimo intézve az életet és andante szólni a dedekhez, akiknek olykor még bizony ez is gyors. (Meglehet, később ez is változik, mi leszünk lajhárok, a gyerekek meg Ádikák és Évikék, „Ah, éln, éln, mily édes, m. sz. / Igen, de gyorsan, gyorsan élni, hej!”, egészen rövid felhők és tragédiák.)
De mi a helyzet a zenével, és mi a zenéléssel? Egyetlen – klasszikus – példán szeretném bemutatni, hogy alighanem ugyanez: nem vagyunk egyformák. Nézzük meg (vagy inkább hallgassuk) Haydn 88. szimfóniáját különböző tempókban.
Az elsőt Hans Knappertbusch vezényli a Bécsi Filharmonikusok élén, 1958-ban. Kna (ahogy bennfentesen emlegetni szokás) főleg Wagner-karmesterként volt világhírű, de én rossz előadást még nem hallottam tőle sem Bachban, sem Mozartban vagy Johann Straussban (!). Arany humorú ember (ez ki fog derülni). A tempóról így nyilatkozott: „Én amit az életben szeretek, azt lassan csinálom: lassan eszem, lassan szeretkezem – miért épp a zenében sietnék?”. És tényleg.
A két szélső tétel tempója szélsőségesen lassú, a negyedikben a visszatérésnél (19:55 után) majdnem be is viszi a hegedűket a bozótba. Na ja, Kna arról is híres volt (épp a minap idézte fel a vonatkozó sztorit Vörös Fábián barátom), hogy gyűlölte a próbákat – nála valószínűleg minden improvizatíve, érzésből ment (talán még az evés is), ami persze nem könnyíti meg a lemezgyűjtő helyzetét: vele minden érdekes, és minden más, ugyanabból a műből fennmaradt előadásai jelentősen különbözhetnek.
Arturo Toscanini – aki nyolcvan felett is akrobatikus mutatványokra volt képes akár egy koncert után is, a vonatkocsiban – meg épp ellenkezőleg: (bár a második tétel nála is szokatlanul lassú, lassabb, mint a híresebbik felvételén, ahol az NBC Zenekarát vezényli). Toscanini felvételei persze nem különböznek annyira, mint Knappertsbuschéi, de azért vannak köztük jók és még jobbak (és az a benyomásom, minél régebbi vagy minél kevésbé NBC Zenekar egy felvétele, annál jobb). Azt viszont érdemesészrevenni, hogy nála a gyors vagy akár nagyon gyors tempó sem tűnik hajszoltnak, kapkodónak, ha tetszik: az adott tempóban „ki vannak játszva a hangok”, csak épp az adott tempó nagyobb, mint amit másoknál megszoktunk.
És ha már láttunk két szélsőséget, plusz egynek itt egy referencia-előadás (Bruno Walter stúdiófelvétele). Tőle éppenséggel hozhattam volna egy nagyon gyors koncertfelvételt, egy szörnyen szóló CD-ről, a „kalózkiadások” hőskorából, a kilencvenes évek közepéről (mármint a CD készült akkor, a felvétel a negyvenes évek elején). A felvétel azonban épp fél hanggal magasabb, mint kellene (Gisz-dúr szimfónia…), így gyanús, hogy a hihetetlen tempó a rossz szalagsebességgel függ össze… Mindenesetre ez is egy adalék, talán a tempóhoz, de alighanem máshoz is: hogy Walter másképp „viselkedett” koncerten és másképp stúdióban. Káprázatos koncertjei mellett etalon értékű lemezfelvételei állnak, s aki az ő művészetének részleteire kíváncsi, talán épp ezen a nyomon érdemes elindulnia.
A három felvétel elég is ahhoz, hogy elmondhassuk: a tempó semmi, nem attól lesz egy előadás nagyszerű, hogy lassú vagy gyors, esetleg „épp olyan, mint amit a szerző elképzelt”, hiszen – bár nem beszéltünk – Haydn aligha vonná kétségbe a három idézett előadás bármelyikének létjogosultságát. Lehet persze okoskodni, tudományos érveket hozni, esetleg bizonyos szerzőket, műveket kivenni ebből a csuda nagy szabadságból – befogadóként a tapasztalatom mégis az, hogy általában a tempó csak annyi, mint a hajszín vagy a testmagasság, kinek ez, kinek az tetszik jobban, és vannak pluralisták.
Ezt kicsit kamaszkori önmagamnak is mondom, mert akkoriban a lassabb előadásokat kedveltem (talán ezért volt Böhm vagy épp Walter a kedvenc karmesterem), és egyszerűen képes voltam tévedésnek tartani egy Kocsis-féle Mozartot – mai füllel hallgatva pedig örülök, hogy ilyen is fennmaradt.
És persze hozhatnék az adott műből lassú és rossz, gyors és rossz előadást, többet is, de minek – hadd maradjak ebben a blogban azoknál az előadásoknál, melyek nekem örömöt szereznek – így talán az olvasónak is.
