Egyszer azt kérdezte tőlem Zemplényi Feri, meg tudom-e különböztetni a Haydn-szimfóniák menüettjeit. Vagyis tudom-e, hogy egy adott menüett melyik szimfóniához tartozik. Feri zenei és egyéb műveltségéhez a kétely árnya sem fért, emiatt a kérdés meglepett – nekem minden Haydn-szimfónia más, és nem véletlen, hogy épp az az első, második stb. tételük, ami. Na jó, nagyképű vagyok, dehogy ismerek én 104 (vagy 106) Haydn-szimfóniát ennyire, de mondjuk az a 35-40, amit igazán ismerek, engem igazol.
Persze engem már a kilencvenes években meglepett az a (szintén Ferinél olvasott) Gramophone-cikk, mely két új Abbado-felvételről szólt, s talán már a címben vagy a leadben azt taglalta, hogy a Mahler mellett pihenésből felvett egy Haydnt. Na ja, ha pihenésből, akkor az alighanem olyan is lett, mondanám, ha ismerném a szóban forgó lemez(ek)et, de sajnos még ennyire se vagyok rájuk kíváncsi. Haydnt nem lehet pihenésből felvenni, egyáltalán: Haydnhoz minek nyúl, akinek nem szívügye. (És akinek szívügye, az alighanem képes lesz megkülönböztetni a menüettjeit.) Emiatt nem is értenek hozzá sokan, nagy karmesterek véreznek el rajta, kisebbek meg remekelnek. OK, olyan „kisebbekre” gondolok, mint Bernstein vagy Széll – akiknek Mozartjai, Beethovenjei, Brahmsai nagyobbára hidegen hagynak.
Haydn a legmagasabb rendű alkotásokat hozta létre. Méghozzá sokat. Talán nem minden műve egyformán óriás, és egyáltalán nem baj, ha nem ismerjük minden olyan művét, mely a legek közé tartozik – rövid az élet, véletlen, mikor mi fog meg. Magam pl. a szimfóniákból, vonósnégyesekből elég jól állok, de a zongoraszonáták, a triók között vannak olyan remekművek, melyek megragadnak, ha hallom őket, de talán későn találkoztam velük ahhoz, hogy azt az otthonosságérzést adják, amelyet a kedvenceimtől mindig megkapok.
Egy Haydn-szimfónia semmivel sem alacsonyabb rendű, mint egy Beethoven (vagy egy Mahler). Lehet, hogy kevésbé hatásos, biztos, hogy kevésbé harsány, és van olyan, aki szerint kevésbé „aktuális”. De hát aktuális-e egy gótikus szobor, egy Velázquez-festmény? És egy Bartók-vonósnégyes? Mitől lesz valami aktuális? Épp attól, hogy megszólít, hogy közöm van hozzá, hogy az életemben valamiért releváns. Nyilván van valami a Haydn- (a Velázquez-, a gótikus stb.) művekben, ami engem megszólít, ha egyszer fontosak nekem. Lehetséges, hogy Beethovenben evidensebb a megszólítás, vagy talán többeket érint – vagyis valami olyant szólít meg bennünk, ami inkább közös. De talán épp attól jutok közelebb magamhoz, ha megtalálom, ami egyedi – és ebben is segíthet Haydn, aki engem olykor jobban izgat, mint bárki más. Vagyis Haydn az egyéniségem része.
Haydnhoz idő kell – mert Haydnnak is van ideje. Ő sosem kapkod, tehát nekünk sem szabad, ha meg akarjuk érteni. Erre én is csak lassan jöttem rá. Gyerekként, kamaszként természetesen a gyors tételek (a szélsők) tetszettek, később a menüettek tökélyét (és épp egyediségüket), humorát csodáltam: hányféleképpen tudnak eltérni a kaptafától, pl. a hemiolák révén átmenetileg még a 3/4-es lüktetéstől is. A lassú tételekből először a variációk lettek kedvencek, pl. a Dobpergés-szimfónia kettős variációja. Haydn másképp variál, mint Bach vagy Mozart, bizonyos tekintetben kevésbé merészen, kevésbé szakadva el a témától – nála a részletekben van a „varia”, a kíséretben, a hangszerelésben, de olyan gazdagon, hogy nagyon alaposan érdemes belemenni, mennyi minden tud változni, miközben a „felszínen” szinte minden változatlan. Nagy kedvencem (persze) az Óra-szimfónia tikk-takkja, ahol az óra végül nem ketyeg, hanem dörömböl, és nem tikk-takkban, hanem éppenséggel 6/8-ban – és a tétel egészének ugyanúgy „építménye”, nagyszerkezete van, mint mondjuk egy szonátaformában írott tételnek.
Brahms Haydn-variációi – úgy érzem – a haydni variáció lényegét adják át, akkor is, ha a téma, a Szent Antal-korál (és az azt tartalmazó fúvós divertimento) nem Haydn műve. Mert Brahms variációi nem pusztán egymást követik, hanem építkezve olyan egészt adnak ki, mint egy Haydn-tétel. Meg persze egész mást – az építkezés a lényeg, hogy a variációk nem pusztán követik egymást, hanem eljuttatnak valahová, utat járnak be, átértelmeznek. Tudjuk persze, hogy minden valamire való variációsorozat ilyen, a Goldbergtől a a Duporton át a Diabelliig – Haydn számomra mégis egyedi; talán épp a lassú, az éppen-hogy változásaiban.
Vannak aztán az áriaszerű lassú tételek – elindulnak valahonnan, aztán sokszor egész máshova konkludálnak. Mozartnál a Jupiter lassú tétele ilyen, de az levegősségében is szabályos, mint bármi, amit Mozart leírt. Haydnnál a szerkezeti nyitottság gyakran még nyilvánvalóbb, pl. a 99-es Esz-dúr szimfónia G-dúr lassú tételében, mely elvileg persze szabályos szonátaforma, csak időben és fontosságban feloldva. A szimfónia egészére jellemző egyfajta harmóniai „céltalanság”, pl. ahogy a mű bevezetése eljut C-dúrba, majd egy akkorddal visszatér, mintha eltévedt volna, és „persze” a menüett triója is a párhuzamos C-dúrban van (mert ugye nem véletlen, melyik menüett kié). Az első tétel nyitó adagiójában kivételesen fontos lesz a melléktéma, s ez megelőlegzi a második, Adagio tétel szerkesztését. Ott az elsőként megjelenő témáról (a szonátaforma „főtémájáról”) utóbb kiderül, hogy csak afféle felvezetés volt. A tétel a melléktémáról „szól”, látszólag annak a szépségére „fut ki”, de aztán a végén egy eredetileg átkötésnek vélt kis nyúlfül dicsőül meg, mintha az egész tétel az ő kedvéért íródott volna. Így válik a papíron szabályos szerkesztés – a szonátaforma – a valóságban meglepővé, egyedivé, talán kicsit sutává is – és mindenképp nagyon emberivé.
Haydn levegőssége, időgazdagsága az ismétlésekben rejlik: egy-egy (vagy két-két) záróütemet is boldogan ismételget, szinte (pl. a 97-es C-dúr szimfóniában) az unalomig. Ám dehogy unalmas az ilyesmi – akinek nincs ideje, hallgasson mást! Vagy vegyen fel egy Mahler-szimfóniát.
