Minden cédruslátogatáshoz kapcsolódik valami fákon kívüli emlék, és legtöbbször valaki személy is.
Egyszer Sopronban jártam Müllerinnel, valami nyári hangversenyről kellett kritikát vinnem. Szerintem alibiből vállaltam be 450 km autózást, hogy megkeressem a Kondor utcai cédrus tábláján jelzett egyedet, de csak az arborétumig jutottunk el idő híján, a Lővérekbe, a Zettl-Langer-villához nem mentünk el. (A Kondor utcai cédrus melletti táblán sok félinformáció található, ezek egy részét Viczián Zsófia könyve megcáfolja: pl. hogy a fának köze lenne Fedák Sárihoz.) Az út másik apropója azonban az a nyöszörgési vágy lehetett, mellyel akkoriban sok barátomat untattam. A szakirodalom ventilációnak nevezi ezt, szerintem Hamvas Béla Karneváljának kifejezése (mászolygás) találóbb. Épp arról mászolyogtam, hogy megcsalom közös barátunkat, akkori barátnőmet, és ettől milyen boldogtalan vagyok – ezzel Müllertint is beavatva és cinkossá téve. Nem szép dolog. Ebből a se veled, se nélküled kapcsolatból röppentem bele aztán második házasságomba (két nő közül a harmadikat választva).
A csaplári erdő közepén álló libanoni cédrushoz – mely erdőben álló két cédrusunk egyike – Zsófi után Mariann-nal mentem el legközelebb, még esküvőnk előtt, de már Dénest várva. Emlékezetes, hogy autóval igyekeztünk megközelíteni, ameddig lehetett (Mariann akkor már a második trimesztert kezdte), de beragadtunk a sárba, ahonnan végül egy keszthelyi házaspár húzta ki a Suzukit. Ezt utólag akár jelképesként is értékelhetném. Nem emlékszem, vele jártam-e arra később, Veronikával és a gyerekekkel viszont igen. Megtaláltuk a hozzá vezető utat „felülről” is, jártunk ott télen és nyáron, és mindig impozáns és meglepő, szinte váratlan, ahogy egyszer csak ott uralkodik az erdő közepén, ahová szinte véletlenül került.
Déneskénk neve miatt is izgatott egy másik idős libanoni cédrus, mely Dénesfán él. Az a „kert” is különleges: kastélypark, melyben rehabilitációs (elmegyógy-) intézet működik, sok-sok hatalmas fával, burjánzó foltokkal, épp annyira elhanyagoltan, hogy ez inkább vonzóvá tegye a helyet. Lakik ott egy szép, viszonylag fiatal atlaszcédrus is. A libanoni viszont kissé be van szorítva más szép fák közé, s bár gyönyörű, lefényképezni elég nehéz, mert minden irányból takarásban van – vagyis ez is szinte erdei példány. Nála Dénessel és Nándorral jártam, Déneském harmadikos osztálykirándulásából hazafele menet. (Ez már a mi külön életünk része. Ezen a kiránduláson látogattuk meg egyébként a pinnyei szép atlaszcédrust is – a bekerítetlen, parkcédrusaink egyikét.)
Ezek a vidéki, elhanyagolt vagy más célra használt kastélyok amúgy is izgalmasak, a gyerekekkel közös tekergéseinkben is fontos a helyük. Elhanyagolt, cédrusos kastély található Ladon, a Balatonról (vagy Kaposvárról) oda vezető út mentén pedig érdemes megállni a bárdudvarnoki kúriánál, melynek kertjében két szép atlaszcédrus áll. Elvileg mindkét kastélykert zárt, de bármelyikbe be lehet menni. A ladi kastély állapota sokkal rosszabb, a kerté is. A cédrushoz közel kerülni sem egyszerű, és ott sem ez az egyetlen nagy fa. Ráadásul a közelben van még egy: a rinyabesenyői (vagy öszpötei) erdőben, melynek nem ez a fa a nevezetessége, hanem egyrészt a Sissy-liget, tucatnyi évszázados duglásszal, illetve jóval odébb egy magányos duglász, mely úgy csinál, mintha cédrus lenne – ez a híres kandeláberfa.
Őt is, a cédrust is végül Veronikával leltem meg, bár korábban, balatoni nyaralásainkról kétszer is „elugrottunk” ide a gyerekekkel, Dénes még defektet is kapott, mikor biciklivel próbáltuk megtalálni a fákat, de csak a Sissy-ligetig jutottunk. Utóbb, 2018-ban, egy kora januári „fázós” úton Veronikával ennek meglepő közelségében találtunk rá az erdő cédrusára, ebben a minőségében tehát a másik magyar egyedre. Nem volt könnyű: az erdei atlaszcédrus évszázadosan is csak akkora, mint egy átlagos fa, a duglászok sokkal magasabbak – jól jött a januári sivárság, hogy előbukkanjon az erdő sűrűjében. Ez a megtalálás is megerősített abban, hogy Veronikával bármi és minden sikerülhet.
A kandeláberfát az anyukám halála utáni napokban, Pécsről Celjébe menet kutattuk fel, mert úgy éreztem, elég már a titkokból, anyukám halálát úgyse fogom megérteni, legalább az öszpötei erdőt szeretném már végre „letudni”. De maradt még ott rejtély, mert állítólag lakik arra még egy cédrus, talán ő a névadója a Magas Cédrus Szociális Otthonnak, ahova nem lehet bemenni. Egy cédruskutató doktorijában szerepel is a fa, de „bemondásra”, tehát egyetlen mérete sem tekinthető hitelesnek, én viszont még azt se találtam meg, merre van (vagy létezik-e egyáltalán). Egy régi légifelvételen mintha a gyöngyöspusztai kastély udvarán állna. Mintha.
A gyerekekkel látogattuk meg először, de a celjei úton Veronikával is felkerestük hazánk legnagyobb cédrusát, az iharosberényit. Ez himalájai cédrus, vagyis Cedrus deodara, egész rendkívüli példány, köbméterre egész biztosan a legnagyobb. A kastélyban iskola működik, a kert nem elhanyagolt, de nem is virul – Veronikával egy elpusztult mamutfenyő csonkján is fényképezkedtünk.
Budapesten vannak még szép és impozáns cédrusok. Az egyik legnagyobbat 2012-ben buszról pillantottam meg (épp ovis kirándulásra kísértem fiamat és csoportját) az M0-sról – ez „jogilag” nem is Budapesten van, hanem Budakalászon, de gyalog a Rómairól a legegyszerűbb kisétálni vagy kibiciklizni hozzá. Autóval sokkal nehezebb, de 2012-ben (a kép tanúsága szerint) így közelítettem meg, a gyerekbiciklit vittük az 5 és féléves Dénesnek, talán épp Nándika alvásidejében, ami gyakran a mi szabadidőnket jelentette. Ehhez a fához G. Eszterrel is kigyalogoltam, 2016-ban. Eszterbe nem volt nehéz beleszeretnem, egyrészt nagyon vágytam arra, hogy valaki szeressen, valaki foglalkozzon velem, ha már Mariann épp elválik tőlem, másrészt önmagáért: szép, okos, színes és odafigyelő, szóval nem lett volna akkora tévedés, de végül maradt a mindent megbeszélős barátság, sétákkal. A 2016-os cédrusos séta azért is emlékezetes, mert visszafelé ronggyá áztunk, miközben Mariann-nal a válási megállapodás alapjait raktam le, másfél órás telefonban.
Esztert pár hónap múlva el akartam vinni egy cédrussétára a Rózsadombra is, ahol a legszebb persze a Mandula utcai fa, és szinte minden sarkon van cédrus, kisebbek, nagyobbak. A 191-es busz Kavics utcai megállója előtt például van két másodperc, amikor látni egy cédrus tetejét, és máig csak 98%-ig vagyok benne biztos, hogy azonos-e a Palatinus utcaival. A 191-es volt Nándikával a kedvenc járatunk – mindketten szeretünk időben elindulni, kényelmesen utazni, az iskolába menet a mindig zsúfolt 91-es/291-essel szemben az ötperces kerülő megéri, mert a 191-es tök üres. Ráadásul erről kilenc cédrust látni, míg azokról csak hatot („de ki számolja”). És van még feljebb is néhány, egy a Vérhalom utca feljebbi szakaszán, kettő (vagy másfél) a Cserje utca végén, a parkban (nem tartom kizártnak, hogy a csúcsszáradt, majd visszavágott példány gyökere barlangot találhatott, arrafelé ez nem lenne csoda). A közös sétából nem lett semmi, a Rózsadombon azóta is sokszor sétáltam viszont magányosan.
Magányos sétáim fűznek 2011 óta a Gellért-hegyi cédrusokhoz is. Ezek egyikének a magjából neveltem is egy magoncot, a folyosón lakott egy cserépben, szépen fejlődött, de egy nyári, özönvízszerű esőtől megfulladt. Talán épp attól a zivatartól, melyet a Hajógyári-szigeten vészeltünk át, Dénessel és Kolozsi Laci barátommal, egy fa alatt, melynek közelében le is csapott a villám – metafizikai élmény, ebben Laci is egyetért velem. Túlélés.
A mag egy férfias egyedről potyogott le: ez az a típus, melyet Veronika eleinte, nem ismerve még eléggé a cédrusokat és az én irántuk táplált érzelmeimet, csoffadt fenyőként aposztrofált. A hegy túloldalán, a sétányon áll viszont egy nőies, vagyis fiatalon is szétterülő, szép („szép habitusú”) példány, a Csapody Vera-emlékfa, melyet a híres botanikus-növényrajzoló halála (1985) körül ültethettek.
Általában nem ilyen könnyű meghatározni egy fa életkorát – ott van például a szomszédban, a Vár török temetőjében lévő (két) cédrus. Más adat híján okkal gondolnánk, hogy az utólagos, jelképes török temetőt Buda visszavételének évfordulójára, 1986-ban hozták rendbe, és nyilván ekkor ültethették a cédrust is (a csoffadtat, nem a csapott tetejűt), logikus. Csakhogy épp Viczián Zsófia könyvéből (11. old.) derül ki, indirekt módon, egy másik várbéli fa (a Rondella japánakáca) képének előterében található egy növendék csemete, a majdani szép szál cédrus – a kép viszont nem 1986-ban, hanem 1966-ben készült. Húsz év…
Ezeket a fákat is 2011-ben leltem, vagyis szándékos és módszeres cédruskeresési időszakomban. A Gellérthegyről mentem meglátogatni nagymamámat, akinek 88 évesen combnyaktörése volt, és ekkor találtam döbbenten a János-kórházzal szemközt, a Rhédey utca elején azt a csodálatos cédrust, mely mellett ezerszer mehettem el előzőleg, észre se véve. Volt még pár ilyen döbbenetem, mire rájöttem, nem érdemes lajstromozni a fákat, inkább nyitott szemmel kell járni.
Van még jó pár cédrus, melyekről tudok, Budapesten és vidéken. Az arborétumok közül a Follyba évente visszatérünk. A gödöllőit a gyerekekkel és anyukámmal látogattuk meg, ez emiatt szép emlék. A neszmélyibe és az agostyániba pedig Veronikával jutottunk be, kétszer is, ez ismét a világ közös felfedezésének lehetőségét erősítette. A budakeszi arborétumba végül nem jutottam be, pedig ez időben legalább havonta egyszer elmentem mellette. A rezi erdőben viszont megtaláltam az atlaszcédrus-foltot, egyszer Déneskémmel kettesben, egyszer pedig a gyerekekkel és Veronikával – elsőre Barna Tamást, a tanulmány íróját hívtam fel ismeretlenül, de alighanem a közös szenvedélyt érezve hangomból rém készségesen segített; másodszor meg már majdnem feladtuk a keresést, amikor egyszer csak ott volt a facsoport… A budafapusztai rejtély viszont még nem oldódott meg, ott már a háború előtt is volt valami, nemcsak az ötvenes évektől, de ezt még ki kell derítenem.
Akadnak tehát még felfedezésre váró cédrusok, de már így is elég nagy a saját cédrusuniverzumom. Visszajárni, megmutatni, átadni persze továbbra is ér. Érik egy soproni kirándulás, esetleg Pinnye érintésével, lehetőleg kitérve Cákra, hazafele Dénesfára, és ha az is kiderülne, volt-e valaha Vitnyéden cédrus, vagy ez egy csak Papp József (PJ) tévedéseiből, az már hab lenne a tortán.
