Cákon volt valami. Valami olyasmi, ami már túl van a Vakáció jellemezte gyerekkoron. Igaz, a mi családunkban később ért véget a gyerekkor, sőt kérdés, igazán valaha véget ért-e, és ha igen, nem csak anyukám halálával, amikor hirtelen apukámból lett gyerek.
De most még 1984-ben vagyunk, mindenki él, mindenki fiatal, Velemben nyaralunk, nagyokat túrázunk, és ennek során érintjük Cákot és a cédrust. A cédrus talán felidézi egy másik, három évvel korábbi nyaralásunkat – a londonit. A kirándulásokban pedig kettős érzés él bennem: egyrészt a családi összetartozás, pl. hempergések a fűben, vagy Nietzsche Öccse, így neveztük el a kölyökkutyát, aki egyszer hozzánk csatlakozott a bolondozásban. Ez az önfeledt gyerekkor, ami nekünk nagyon is megadatott, és bár már 16 éves vagyok, a második barátnőmnél tartok, mégsem ciki a családdal nyaralni.
Alig van olyan barátom, akinek ennyit adott volna a család. Ugyanakkor bennem él már az, ami kivezet ebből az idillből, ez pedig részint kifelé van (a szerelem, ebben az esetben Ibolya, akinek titkon ajándék gyantaillatot gyűjtök a határsávhoz közeledő fenyőerdő fáin), részint befelé, és ez a befelé lenne a cédrus. Meg a vezénylés a könyveknek.
Igaz, mindig is voltak ilyen „befelék”. Ha a londoni Kew Gardenst említem, csak akkor mondom el a teljes igazságot, ha bevallom: én ebből a 13 éves kori útból a repülőkre legalább annyira emlékszem, mint a cédrusokra, írhatnám, hogy a repülők miatt mentem oda, de hát együtt mentünk oda, pontosabb tehát azt mondanom, hogy a repülők voltak akkoriban a konstans „befelé”, amit persze a felnőttek úgy fogalmaznának meg, hogy én repülőmodelleket építettem, ez volt a játékom. Apaként viszont pontosan látom, hogy az efféle elmélyülés csak részben játék, legalább ennyire egy saját világ, mely Nándikánál maga építette autókkal és villamosokkal van kipárnázva, Dénesnél előbb halakkal, majd gitárokkal, nálam annak idején repülőkkel és fákkal volt.
Mert mindig voltak fáim. A Búvár zsebkönyvekből a Fák, bokrok volt a kedvencem, azon belül a fenyők, és anyai nagypapám barátja, a szívinfarktusban korán meghalt Gyuri bácsi azért nem egy undok, akarnok, alkoholista gyárigazgató az én lelkemben, mert tőle tanultam, hogy erdei fenyő, nem vörösfenyő, mert a vörösfenyő a lombhullató, az erdei meg vörös törzsű, és milyen kiváló bútorfa. Gyuri bácsi nekem megmutatta a lelkét – nővéremnek nem, ő nem is szerette.
A cédrus nemcsak Londonra utal vissza már 1984-ben, hanem a fákra, bokrokra, de akár a Samura is, aki a Zsíroson az én bambusznádam volt, azért és addig nőtt gyönyörűen, évről évre, míg néztem, míg locsoltam. Nővéremnek is voltak kedves fái, pl. a Ligetben, és voltak kedves közös helyeink a Zsíroson, ahová most is jó visszatalálni. És az is izgalmas, ahogy ezek a helyek a fiaim belső világában meglelik a helyüket, ahogy megható, amikor Dénes talál nekem cédrust. Tehát ez az egész alighanem egy indokolatlan kis ívű kanyar az életünkben.
Cákra másodszor – fiatal felnőttként, 1992-ben – már nosztalgiával mentem. Gyerekkori nosztalgiával, cédrus-nosztalgiával. Meg akartam mutatni a cédrust (ezáltal annyi minden mást is) Eszternek, leendő első feleségemnek, illetve Péternek, aki egyike a legjobb barátaimnak.
Ez a megmutatás egyébként talán még a cédrus-szerelemnél is ősibb. A zenékkel kezdődött, gimnáziumban az összes szerelmemnek ajándékoztam kazettákat, rajta kedvenc zenéimmel, illetve a sok-sok kedvenc közül azokkal, melyekről úgy éreztem, nekik is sokat fog adni, konkrétan: ugyanazt, mint nekem. Ez nem minden esetben bizonyult igaznak, tekintve, hogy akadt olyan szerelmem (ha nem is sok), aki teljesen süket volt a zenére. (Ha jobban belegondolok, neki adtam a gyantát, inkább…) Van ebben az egészben valami platóni, plátói, de végtére a kamasznak nem feltétlenül az igazság számít, a gesztus sokkal fontosabb, tehát ma is igaznak, validnak érzem a Mozart-zongoraversenyt mint olyan ajándékot, mely akkor és ott az én lényegemet volt hivatott elmondani.
Ma már nem vagyok kamasz, de sokszor érzem, hogy egy-egy ilyen ajándék vagy mondás vagy megmutatás „átmegy”, például fiaim esetében. Hogy van köztünk valami titkos szál, talán platóni vagy plátói, melyen keresztül értjük egymást, melyen keresztül érezzük, amit a másik, a Zsírost vagy magát a cédrus-kérdést is. Vagy bizonyos zenéket.
1992 volt, meleg nyár, és érdekes volt ez a négyes, mert Péter eredetileg hozzám tartozott, szinte szimbiózist alkottunk barátként, de aztán nővérem pasija lett. Voltunk ebben az évben (még télen) Prágában, ott Péternek 3 korty sört kellett innia, hogy utána is kijelenthesse, hogy a sör rossz – ilyen kis kortyok talán csak verebeknél léteznek. Péter egyáltalán nem ivott alkoholt, egészen a svájci énekkari útig, talán egy évvel későbbig, ahol Vevey-ben egy atombunkerben kaptunk elhelyezést, háromszintes ágyakon, 40 centis vasbeton ajtó mögött a föld alatt. Életem egyik legabszurdabb élménye, egyben bizonyíték arra, hogy az emberiség mennyire hülye, komolyan tudja venni a 40 centis ajtót, egyáltalán: az atomháború túlélését, svájci problémamegoldó precizitással. És ott Péter, akinek láthatólag tetszett Zsuzska, és nem vagyok biztos, hogy ez nem volt kölcsönös; Péter, akit én biztosítottam, hogy mindenképp a barátom marad, akár Zsuzska, akár a nővérem mellett dönt (mint később kiderült, egyáltalán nem övé volt a döntés: nem volt döntése), tehát Péter vörösbort ivott! Azóta megszoktam, hogy ha vitorlázik, sportfröccsöt kér, mely nagyjából olyan, mint ahogy a festő jellemezte Róna utcai lakásomban a vakolatot („egy a homokbányához”), vagyis kupica bor, balatonnyi szóda, de ma már elfogadom, hogy Péter iszik, évente 4-5 deci bor is lemegy a torkán – de akkor, Svájcban, 93-ban úgy tűnt, indokolt az atombunker, mert ha Péter iszik, akkor itt a világvége.
De most még nem tartunk itt, Kőszegen nyaralunk, mert Mónika is át akarja adni a maga cédrusát Péternek, nevezetesen Ottlik Iskoláját, és ha már ott vagyunk, én meg át akarom adni a magamét, a Wiesinger-majorit mindnyájuknak, de talán elsősorban Péternek. Aki akkoriban még annyira sem volt sportos, mint ma, hanem épp ellenkezőleg. Tehát a 35 fokban a pár kilométer séta közben lihegve megkérdezte: ha a Himalája tetején nőne egy cseresznyefa, vajon oda is felhajszolnám-e. Hát így akarjon az ember a barátainak átadni bármit.
Jártam a cáki cédrusnál még egyszer, 1999-ben, a napfogyatkozás után, Zsófival. Ez volt talán az egyetlen olyan közös nyaralásunk, amikor nem valamelyikünk családjának vagy barátjának balatoni, londoni, párizsi rezidenciáján szálltunk meg, hanem fizettünk érte (még két mátrai telelésre emlékszem ezen túl), hogy körbenézzük az Őrséget és tágabb környékét. Ez volt kapcsolatunk legboldogabb időszaka, mégsem őrzök részletes emlékeket róla: egy-egy kép, jó volt, de otthon alighanem jobb. Mert Zsófival könnyű volt az otthoni, belső dolgokat megosztani, pl. a Sinfonia concertantékat, a Szerb Antalokat és Füst Milánokat, meg magát a cédrus-ügyet is, és mindig az volt a kihívás, ha ebbe a külvilág belefolyt.
Azóta nem jártam Cákon, de itt az ideje, hogy visszatérjek.
