Vettem egy e-könyvolvasót. Szeretem. Igazán azért volt rá szükségem, mert romlik a szemem, ezen meg lehet betűméretet állítani, ráadásul van háttérvilágítása, vagyis akkor sem sötét a „papír”, amikor – mondjuk a villamoson – kevés a fény. De más előnyei is vannak.
Ez a blog nem a Kindliről fog szólni, de nem véletlen, hogy ezzel kezdem. A „más előnyei” közé tartozik pl., hogy megspóroltam több folyóméter könyvespolcot, több légköbméter helyet és évi több tucat óra reménytelen portörölgetést is. A Kindlire egy gombnyomással küldhetek el cikkeket, de akár egész könyveket is, mondjuk a klasszikus magyar vagy nem magyar irodalom javát, ingyen, de ami pénzért van, az is kevesebbe kerül, mint kőkorszaki elődje, a könyv (ha nem is indokoltan kevesebbe).
Mi az oka, hogy mégis lemezt szeretek hallgatni? Hiszen ugyanezek az erények – kicsit másképp – az e-zenéről elmondhatók: online meghallgathatok bármit, ha csak a Youtube-on keresgélek, már akkor is, de ha előfizetek valamely gigagyűjteményre, akkor pláne. Miért veszek CD-t, LP-t, miért nem töltök le?
Nem, nem a pénzről van szó. Pár éve, amikor a Deutsche Grammophon honlapjáról már le lehetett tölteni olyan anyagokat, melyek évtizedek óta nem jelentek meg CD-n, én fizettem értük, letöltöttem.
Aztán eltelt sok-sok idő, mire kiírtam CD-re. Számítógépről az ember nem hallgat zenét. Illetve nyilván van, aki igen, és rövid ideig megfordult a fejemben a drága hangkártya + digitális vagy bármilyen jó erősítő, hangfal, de valahogy nem. Persze lehet számítógépről fejhallgatóval hallgatni, mondjuk munkahelyen, vagy mikor a kisded alszik a szomszéd szobában, ahogy autóban vagy mittudomén, táskarádión is, de nekem nem ez az igazi zenehallgatás.
A zenékhez, a kiírt CD-k egyikéhez-másikához még az eredeti borítót is le lehetett tölteni pdf-ben, ami jól hangzik, de mérsékelt előny: otthon csak fekete-fehérben tudtam nyomtatni, és legendás kézügyességemnek köszönhetően a minden oldalon 1-2 mm-rel eltérő – kesze-kusza – vágástól vagy szorul, vagy lötyög a papír az írható CD sosem megfelelő tokjában. Gyűjteményeket is szereztem, ezek CD-i papírtokokba kerültek, és családom kreatív feladatot kapott, amikor karácsonyra CD méretű papírdobozokat kértem. És akkor még nem beszéltünk a korongok feliratozásáról. Kaptam ajándékba lemezt, melyen a karmester rajta van, de a szólista nincs, és akkor még nem beszéltünk a zenekarról, a felvétel helyéről, idejéről stb.
És nem beszéltünk arról, hogy a pénzért vásárolt hanganyag ugyanúgy pattog (a legelviselhetetlenebb digitális zaj!), mint a torrentezett, lopott, és gyakorlatilag egyetlen korong sincs, melyen ne lenne ilyen. A számítógépről hallgatva is van, tehát ne jöjjön nekem senki profi CD-íróval vagy atomerős tápegységgel. Lehet, hogy az elmúlt években annyit javult (nemcsak gyorsult) a letöltés, hogy ezek a jókora fájlok nem sérülnek, de én kb. öt éve feladtam. Pedig ingyen is letölthető – ha illegálisan is – annyi minden, de ezt nem nekem találták ki. A CD-írást sem, kabátot se varrok magamnak, inkább veszek egyet. Vagy LP-t, pláne.
Tudom, léteznek mindenféle szerkezetek, s nincs elvi akadálya, hogy mondjuk a számítógépünket kössük rá egy jó hangú hifire. Csak ez az egész nem alakult ki. Megoldható, és ha megkérdezek három profi barátot, legalább négy megoldást javasolnak, csak egyik sem olyan, mint feltenni egy CD-t vagy egy LP-t, hanem ezerszer bonyolultabb – márpedig a Kindli nemhogy olyan, mint a könyv, hanem még egyszerűbb is.
Egy időben nem állt tőlem távol a hifi, de ma már látom, hogy annyira kevés az idő(m), hogy ha autót akarok vezetni, akkor az én feladatom a slusszkulcsnál kezdődik, nem a motor szerelésénél vagy a kábelezésnél, és a hasonlat még enyhe is, mert a zenehallgatás örömforrás, nem pedig eszköz. Szóval nagyon várom azt az időt, amikor nem kell új lakást vennem, ha bővül a gyűjteményem, mégis ugyanakkora élvezettel hallgathatom a nulla térfogatú zenét, mint a lemezt.
Addig pedig maradok a gyűjteményemnél.
