Interjú Szenes Istvánnal
Szenes István a Műhelyház vezető belsőépítésze. Több színházépület belső világa fűződik a nevéhez. Az „Eiffel-projekt” mostani fázisában övé az egyik legfontosabb szerep: csapatával munkához lát és napi szinten egyezteti a részleteket az érintettekkel.
– Mikor kezdi munkáját a belsőépítész egy ilyen volumenű tervezés során?
Az építészet komplex feladat, de ez a projekt különösen az. Óriási mennyiségű technológia van együtt egyidejűleg: építészeti, műemléki – hiszen a hajdani Északi főműhely a legnagyobb alapterületű műemlék épület Magyarországon –, kényes szerkezetekkel, rossz állaggal. Mire oda jutunk, hogy belső építészetről kezdhetünk beszélni, keresztül kell rágni magunkat az építészeti technológiákon, gépészeten, tűzvédelmen, világítástechnikán, és nem utolsósorban a színháztechnológián.
– Utóbbi nem áll Öntől távol…
Ez számomra a legideálisabb feladatok közé tartozik: szerelmem a színház. Díszlettervezőnek készültem, de ilyen szak akkoriban nem volt. Képzőművészeti, majd az Iparművészeti Főiskolára jártam, belső építészetre. Ez az érzelem fantasztikusan erős. Öt évet dolgoztam a Filmgyárban, először mint háttérfestő, majd mint díszlettervező asszisztens. Azóta belsőépítészként mögöttem áll jó pár színház. A feladat tehát dupla élvezet, habár rengeteg speciális részlet van benne, mégis: ismét közel vagyok a színházhoz.
Először is az építésszel és a társtervezőkkel szoros kapcsolat, összhang kell. Szerencsére Marosi Miklós évtizedes kollégám, húsz évig dolgoztunk együtt, fantasztikus, kiemelkedő építész, nagyon tisztelem és becsülöm. Vele dolgozni azt jelenti, hogy fegyelem van. Az ő feje olyan, mint egy számítógép, és már akkor így gondolkozott, amikor a tervezéshez a számítógépet egyáltalán nem használtuk. Ebben a házban is óriási rendnek kell lennie. Díszletgyártásra, raktárazásra, színháztechnológiai dolgokra alkalmas, mellesleg játszóház – különösen amikor bezár az Opera –, utána meg egy különleges érték lehet, mint például a Korda-filmstúdió vagy a kamraszínházak. Fantasztikusan érdekes feladat. Az előiskolám nekem is megvolt ahhoz, hogy felvegyem vele a ritmust – belsőépítészre ebben a projektben most van szükség. Habár az alaptervek elkészültek, borzasztó sok változás, igény merül föl – itt lesz a teljes gyártás, az összes műhely. Ezeknek a bemutató terei, a próbák helyei, a színészöltözők… Sokféle szempontot kell egyeztetni.
– Hol ér véget az építészet, hol kezdődik a belsőépítészet? Van-e határ?
Minden esetben ez a legfontosabb és egyben a legkényesebb kérdés. A kettő egy tőről fakad, bár nem mindenki gondolja így. A belső építészetnek van egy speciális területe. Olyan ez, mint amikor valaki beiratkozik a jogi egyetemre, de még nem tudja, ügyvéd lesz-e vagy bíró. És egyszer csak kiderül, mihez vonzódik jobban. Harminc éve tanítok a Műszaki Egyetemen, de még mindig nem elég a szaktudás, amit átadunk, mert kevés az idő hozzá. Az építészet gyakran az exteriőr és az enteriőr határán mozog. A belsőépítész ismeri az anyagokat, a világítástechnikát, a gépészettel is jó viszonyban kell lennie, hiszen ez is visszatükröződik a végeredményen. Ha túl meleg vagy hideg van, akkor semmi se jó, s ha kilógnak a csúnya csövek, akkor tönkre van vágva az egész. A belsőépítészet belülről megy kifelé, az építészet pedig kívülről befelé. A határ a tervező egyéniségétől függ, illetve hogy mire szocializálódott. Marosi Miklós pl. nagy épületeket tervez, megszokta, hogy vannak társtervezői, köztük belsőépítészek is. Fontos persze az ő felügyelete, mert ő egy nagy alkotó, átlátó képességgel.
– A megrendelő-felhasználó igényei hol jelennek meg jobban: a belsőépítésznél vagy az építésznél?
Ezt a megrendelő tudja legkevésbé. Általában azt se szokták tudni, hogy mi a különbség lakberendező és belsőépítész között. A lakberendező nem nyúlhat építészeti kérdésekhez, nem bonthat stb., mert nincs hozzá iskolázottsága. A belsőépítészeknek építészeti tudásuk van, már az Iparművészeten is alig tanítanak igazi belsőépítészetet (ilyen például a csomópontok találkozása: egy szekrény, falburkolatot, hogy kell egy álmennyezet és egy világítás kapcsolatát, egy csempe és lábazat, ez lábazat és ajtótok találkozását megvalósítani). A megrendelő az álmait mondja el: hogy mit szeretne, mit gondol. Igazán már az első pillanatban érdemes megvitatni számos kérdést. Igaz, a mi esetünkben ezt több külső körülmény előzi meg: letisztul az épület, mit kell lebontani, mi kapcsolódhat hozzá, hogy lehet megteremteni a belső akusztikát az épület egészében. És akkor érkezünk el oda, hogy hogy fog kinézni belülről.
Amikor a fizikai adottságok készen vannak, akkor jön a kérdés, hogy milyen anyagok legyenek a házban. Az anyagok egymásmellettisége nagyon fontos: hiszek az anyagok „rezgésszámában”, vannak, melyek harmonikusan élnek egymás mellet, mások szétverik egymást.
– Ez olyan, mint az arculat?
Pontosan. Ezek a finom mérlegelések. Mindez ebben a házban nem ugyanazt jelenti, mint máshol. Ez egy színház színpad mögötti élete, ezt kell kiszolgálnunk. Itt nem jogos berakni a legdizájnosabb bútorokat, a legújabb anyagokat, mert nem lenne autentikus.
– Ráadásul itt a vasutas múlt, a történeti utazás…
A legkorszerűbb technológiát behozzuk a fűtés- és világítástechnikában. De a térkapcsolatokban azt a zizegést hozzuk vissza, amelyben van valami újszerű, kellemes a munkahely számára, mégis a színpad életét is érezni kell: amiben a díszlettervező, a világosító otthon van. Hogy tudjuk ezt a „stílus nélküli stílust” megvalósítani, az a kérdés.
– Szempont-e az, hogy vetekedni kell az Ybl-házzal? Hogy akik onnan kiköltöznek, ne érezzék ilyen értelemben veszteségnek?
Ezt Ókovács Szilveszter nagyszerűen megfogalmazta. Végignézte a prezentációkat. Az volt a gondolatom, vegyük elő a nagy díszlettervezők alkotásainak részleteit. Erre azt mondta: Az Opera az az Opera. Az Ybl-ház a múltat, a legendát tükrözi. Ez az épület egy új ház: ez a jövőt és a jelent mutassa be. Meg lehet emlékezni a nagyokról, de ne az álljon a középpontban, hanem hogy melyek az új díszletek, új rendezések. Az egész világ megváltozott az Operában, ma már az énekeseknél is szempont, hogy hogy néz ki. Régen ha felment a Gilda a lépcsőn, féltem, hogy le ne essen…
– Kicsit a Tate Modern jut eszembe erről a problematikáról.
Ez igen jó példa. Az eszköztelenség, a minimálnak is nevezhető építészet a jellemző. A dizájnnak itt nem az a szerepe, mint egy modern irodaépületben. Egy egyszerű világot kell nyújtani modern világítással, melyben megjelenik az operatörténet egy-egy eleme. Ha végigmegyek egy hosszú folyosón, ne legyen lehangoló, kafkai érzésem.
– Az egyes irodák, műhelyek eltérnek, vagy egységesnek mondható koncepció uralja a belsőépítészetet?
Egységesre szeretnénk alkotni, s a költségek is erre sarkallnak. Ezen túl jó munkakörülményeket kell teremtenünk. Akik itt fognak dolgozni, hozzászoktak a nem ideális viszonyokhoz eddigi helyükön. A megszokottságból nem is olyan egyszerű átlépni egy másik szituációba – meg kell tanulni az új helyzetet. Igyekszünk, hogy ebben segítsünk, de ez mindenképp egy ipari környezet lesz. Amit felhozunk színekkel, grafikával, növényekkel.
– Mennyire kommunikálnak az egyes műhelyekkel?
Ma volt itt a szabászok vezetője, végigvettük az egész varrodát centiméterről centiméterre. Neki is meg kell alkudnia. Például el kell fogadnia, hogy nem eszünk a műhelyben, itt jobbra lesz, ami balra volt. Akik a jelenlegi műhelyekben, például az Üzemházban dolgoznak, azok olykor igen nehéz körülményeket kénytelenek elviselni, és nemcsak arra a hisztire gondolok, amely a színpad világában megszokott. Jelenlegi munkahelyükön nincs légkondi, ablak. Itt lesz – sok mindenben sokkal kényelmesebb lesz. Biztos lesznek elégedetlenségek, mert mindig vannak olyanok, akiknek az új nem jó. Ilyet eddigi munkáim során többször tapasztaltam – aztán amikor hozzászoknak, rá kell jönniük, mennyivel jobb lett a munkahelyük.
– Mi a nehezebb feladat: nagyobb vagy kisebb teret berendezni?
Nincs különbség. A konténeres raktár magában nem belsőépítészeti feladat, ott technológia van. De a folyosó, ahol az asztalosok, a művészek, az épületet látogatók közlekednek, az már komoly feladat. Hogy pl. egy látogató érezze, hogy egy színháznak az intim szférájába hatolt be. Ez nem a frakkos, díszruhás felvonulás helye, hanem a puritán, de egyedi és emlékezetes légkör. Az a cél, hogy szeressék, akik megszokják, mert itt dolgoznak. De azok a művészek is, akik messzi földről jönnek, elcsodálkozzanak, hogy hogy van felújítva ez a régi épület – ha ez sikerül, akkor boldogok lehetünk. Most ott tartunk, hogy egyik nap eszünkbe jut valami jó, másnap esetleg továbblépünk – de ez így van rendjén.
– Kellően meg van-e becsülve a belsőépítészet?
Fontos lenne, hogy az építészeket (nemcsak a belsőépítészeket) megfelelő helyen értékeljék. Az építészetbe sok minden beletartozik: például a rajztechnika, a téralkotás, a környezetalakítás egyaránt. A belsőépítész az, aki összefogja a művészeti ágakat. A képzőművészetet, az akusztikát, a konyhatechnológiát egyszerre, hogy három nagyon távoli dolgot említsek. Az akusztika megjelenik a dizájnban. De az se közömbös, hogy a világítás mit emel ki, mit rejt el pl. épp az akusztikai elemekből. Ez már a művészeti zóna, de ehhez át kell lépni sok-sok fájdalmas nappalon, estén, éjszakán, mire idáig eljutunk.
– Van-e olyan az Eiffel-házban, amivel először találkozik tevékenysége során?
Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy filmgyárban nőttem fel, színházakat terveztem. Emiatt otthon érzem magam. De minden feladat új, új dolgokat termel ki az emberből. Előjön a tudás – de az a jó, ha ezt félre tudom tenni, és „először tudok belépni” az épületbe. A szakmai tudásomra szükségem van, de az ízlésemre legalább ennyire: hogy megfogjam, amit egy épület tükröz, hogy materializáljam: az nagyon nehéz. Képletesen olyan ez, mint egy díszlet tervezése. Először jönnek a víziók. Hogy tudjam látványba ültetni, amit a darab és a rendező sugall. Egy régi és egy kortárs Aida-előadás látványa közt óriási a különbség. Mi, építészek ráadásul kicsit maradandóbb módon alkotunk, mint a díszlettervezők, mert maradandóbb, amit építünk.
Pl. nagyon komoly szakmai feladat a varroda. Amit először megbeszéltünk, az módosul. Épp emiatt volt itt a varroda vezetője: mert az ő életükben egyszerűbben kell gondolkodni, mert nekik az a fontos, hogy balról vagy jobbról ülünk-e le, merre fut az anyag, és honnan jön a fény. Nekik is meg kell érteniük a terveinket, de nekünk is meg kell őket értenünk. És végül kialakul egy tartható kompromisszum. Apró dolgokban akár gyökeresen is megváltozhat az eredeti terv – és addig alakulhat, míg el nem készül a ház, hiszen az a cél, hogy maximálisan megfeleljen a funkciójának. Ez egy műhelyház – elsődleges, hogy jó munkakörülményeik legyenek, de a dolgozóknak is hozzá kell járulniuk a tervhez a javaslataikkal. Bennünk megvan a szándék, hogy maximálisan kiszolgáljuk őket, de egy idő után ki kell adnunk a terveket, és ha az építkezés során lesz mód változtatni, akkor persze kicsit majd változtatunk, de jó lenne a tervezés során minél közelebb kerülni a véglegeshez.
– Van-e olyan állapot a tervezésben, amikor elmondhatják: kész vagyunk?
Amikor átadják az épületet. Megszoktam, hogy az összes munkámban az utolsó pillanatig a magaménak tekintem a feladatot. Ez az én édes gyerekem, akit nem hagyok el. Van, ahol megbecsülnek – pl. a Veszprémi Színházban évekig jártunk vissza, és azóta is ha találkozunk, egymás nyakába borulunk az akkori színészekkel, vezetőkkel. Érezték, hogy a vérünket adtuk a színházért, és ezt viszonozták megértéssel, szeretettel. Ez fontos kulcsszó: a szeretet bujkáljon a munka körül, ne legyen ellenségeskedés, mert az beépül a falakba. Meg kellett tanulnom, hogy védjem ki, hogy szereljem le azt az egy-két ártó alakot, aki mindenütt megvan. Ez már egy következő lépés – de ez is a folyamat része. A folyamatnak pedig akkor van vége, amikor a ház elkezd önálló életet élni. De fontos a személy. Akikkel együtt alkottunk, azokkal közös az öröm.
Megjelent: A szeretet bujkáljon a munka körül – interjú Szenes Istvánnal (a linken letölthető Eiffel Műhelyház magazin 2. 24-29. old.)
