Beszélgetés Bubnó Tamással
Bubnó Tamást, aki március 15-én Liszt-díjat kapott, a zenehallgató emberek a Szent Efrém Férfikar vezetőjeként ismerik. A vele készült interjúból kiderül, hogy ez ugyan nem tévedés, ám csak egy pici része munkásságának, melyben a tanítás, a kutatás és a zeneszerzés nem egymás mellett, hanem egymásért, egymást segítve létezik. Édesapja, dr. Bubnó László az Abaúj megyei Homrogdon volt parókus, vagyis görög katolikus plébános, Bubnó Tamás tehát gyerekként került bele a görögkatolikus kultúrkörbe. Zongorázni édesanyjától tanult, 5 éves korától. A szertartások zenéjén nőtt fel, eleinte mégis egész másfele tervezte zenei pályáját: a miskolci konzervatóriumban Vrana Józsefnél (akire ma is a legnagyobb szeretettel és tisztelettel gondol) ütőhangszert, Rossa Lászlónál pedig zeneszerzést tanult, és eredetileg a Zeneakadémián is ütősként szeretett volna továbbtanulni; az ének-karvezetés szakra csak biztos-ami-biztos alapon felvételizett.
Párkai Istvánnál és Maklári Józsefnél tanultam a karvezetést, és belekerültem egy akkor még élő és pezsgő karvezető létbe, melynek fontos része volt a Dobra János vezette Tomkins énekegyüttes megalapítása. Örülök, hogy ütőhangszeres diplomám is van: egy hangszeres ugyanis másképp készül a koncertjeire, mint egy vokális előadó. A karvezetés révén egyre inkább az egyházzene felé orientálódtam. Közben kiderült, hogy szép hangom van. Pauk Annát, énektanáromat mesteremnek tekintem: egyszerre volt pedagógus, ember, énekes, nem mellesleg végzett, kiváló zongorista. Bármit lekísért, a zongorázásával mutatta meg a zenei előadásmódot. Másik meghatározó tanárom Simon Albert volt, vagyis Jumi. Nála sokat kellett tűrni – aki elfogadta, aki nem lógott meg előle azonnal, az rengeteget kapott tőle. Nagyon sokan nem ismerték, nem ismerték el a tudását. Mindent tudott.
– 1978-tól dolgozott a Magyar Rádióban.
Előbb forgatóként, majd zenei munkatársként, 1981-től könnyűzenei szerkesztőként a zene újabb oldalát ismertem meg – és el kellett gondolkodnom, mi a különbség egy Deep Purple vagy egy Bostoni Szimfonikusok közt. A hatás szempontjából ugyanis egy szinten van a kettő – a tudásban, felkészültségben van a különbség.
Mikor bekerültem, a könnyűzenei osztályon mindenkinek zeneakadémiai végzettsége volt. De 1986-ban otthagytam a Rádiót, mert aktív zenész akartam lenni. És ez akkor már elsősorban az éneklést jelentette. 1986-ban keresett meg Dobszay László, aki 1984-ben indította az énekes iskolás kísérleti oktatást. 1988-ban Mezei Jánossal megkértük, hadd folytathassuk kissé más koncepcióval: a liturgikus szolgálatra helyezve a tanulást – ahogy pl. az angol bentlakásos katedrálisiskolák, csak a bentlakást vasárnapi szolgálatokkal kiváltva. 1989-tól 1996-ig jó hatásfokon oktattunk, kiváló évfolyamok kerültek ki kezünk alól. Végül elhatároztuk, hogy létrehozunk egy önálló iskolát. A Rezső téren, ahova varárnaponként jártunk, akkor dr. Osztie Zoltán volt a plébános. A Deák Diák Általános Iskola akkor az Orczy út–Elnök utca sarkán volt. 1996-tól itt kaptunk helyet. Gauland Mátyás és Várnai Andrásné igazgatók segítettek keresztülvinni, meggyőzni a tanári kart, hogy ez az egész iskolának jó lesz. A mostani helyre, az Erkel Színház szomszédságába már 450 gyerek jár, akiknek a fele énekes iskolás. Rengeteg jó gyerek „téved” ide, zenész szülőktől és szegény családokból is. És ezek a gyerekek különbek lesznek, más a légkör. Másképp káromkodik egy zeneis gyerek: a zene másképp strukturálja az agyat. A hangszertanulás meg olyan pluszt ad, ami semmi mással nem pótolható.
– Úgy tudom, az alaptantervben is szerepel a követelmények közt az igényes popzene.
Ebben a tévedésben él az egész világ – a popzene úgyis körülveszi a gyerekeket. Remekműveket kell neki tanítani gregoriántól Mozarton át Bartókig, Kodályig. Ha nincs mögötte tudás arról, hogy milyen mélységek lehetnek a zenében, csak háttérzeneként hallgatja, akkor a gyerek nem jön rá, hogy enélkül az élete nem teljes. Tinódi Lantos Sebestyén és Liszt Ferenc két külön szakmát űzött – ettől még mindkettő nagyon fontos. A Liszt-díj kapcsán is elgondolkodtam ezen: 1951óta a négyszázhatvanvalahanyadik vagyok, és ebben a számban van sok-sok ember, akinek nem Liszt-díjat kellett volna adni. Nekem ez a díj Lisztet és a Liszt féle zenei magatartást jelenti. Állandóan dolgozott, élete minden pillanatában a zenével foglalkozott. A virtuóz és általam egyébként nagyra becsült előadók miért Liszt-díjat kapnak? Miért nincs egy Tinódi Lantos Sebestyén-díj vagy Cseh Tamás-díj? Van a zenének egy tudományos és egy semmivel sem kevésbé fontos, de nem tudományos oldala, és a kettőt nem szabad összekeverni.
– A mai gyerekek mennyire nyitottak a hagyományra?
Szoktam mondani a hallgatóimnak, hogy gondoljanak bele, hogy gyerekkoromban írástudatlan nénik hat-nyolcszáz verset tudtak kívülről, a templomban fejből énekelték végig azt, amit mi kottából. Az Aranyszájú-liturgiáról Csajkovszkij írja le, hogy a valaha a világon írt drámai dolgok közt az egyik legjobb. A liturgia egyben egy tömény katekézis. Az énekes iskolában ugyanezt próbáljuk római katolikus „nyelven” átadni – a gyerekeken látom, hogy ez a tudás hat. Lehet, hogy valaki ma nem fog fel mindent, de ez a látens tudás egyszer beérik, ha szükség lesz rá. Ezek a gyerekek otthon lesznek a templomban. A gyakorlati tudást templomi szolgálaton tanulják meg – és ők adják át a szüleiknek.
– Nem beszélt még főiskolai, egyetemi kurzusairól.
A Zeneakadémián az egyházzenészeknek zenepedagógiai pályaorientációt, olvasmányokat tanítok. A kántortanítóság tisztét próbálom felvázolni: hogyan kell gyerekeket tanítani. Növendékeim a Deák Diákban diplomáznak gyakorlatból.
Kocsis Fülöppel már rendszeresen konzultáltunk másfél évtizeddel azelőtt, hogy Nyíregyházán püspök lett volna. Sose voltam utazó tanár, de az ő hívására nem lehetett nemet mondani. Harmincegy kispapot, nyolc-tíz kántort okítok. Előtte Gödöllőre jártam tanítani, a premontreiek egyházzenei szakközépiskolájába. Most ezt nem győzöm, de kisgyerektől felnőttig minden korosztályt tanítottam már. A legfontosabb alighanem a gyerekek tanítása.
– Doktori disszertációjának címe: A Kárpátok vidéki és a magyarországi görög katolikus dallamok eredete és variánsai. Erről a témáról nagyon kevés él a köztudatban.
A kezdetekről ugyan keveset tudunk, de annyi bizonyos, hogy a honfoglaláskor is voltak bizánci monostorok. Nem tudjuk persze, mit és hogyan énekeltek. Lehettek magyar nyelvű szertartási énekek – de nincs feljegyzés, tárgyi emlék erről. Ami tudható, az az, hogy Imre király idején, 1204-ben is kértek bizánci rítusú püspököt. Szent László lánya volt Piroska császárné, Szent László a böjtöt bizánci mintára rendelte el. Ám a tatárjárás után valószínűleg alig maradtak keleti keresztények. Aztán a 14. században kezdődött a ruszinok behúzódása – ez adta az igazi fellendülést, ám sokáig nem volt püspökség, egyházszervezet. A Munkács fölötti csernekhegyi monostor apátja (igumenje) kormányozta, de nem volt saját jogú egyházmegye. 1771-ben Mária Terézia hozta létre a munkácsi egyházmegyét, mely de facto addig is működött. 1646-ban jött létre az ungvári unió, vagyis a görög katolikus „irányváltás”. Ennek értelmében a bizánci rítus megmaradt, de elfogadták a pápa fennhatóságát, a magyar egyházszervezetet. 1818-ig a munkácsi az egyetlen egyházmegye (mintegy 650 parókia tartozik alá!), 1818-ban Eperjessel megalakul a második, majd a nagyváradi, a szamosújvári – összesen hat egyházmegye jön létre. Nem tudjuk, a görög katolikusok mennyire magyarok. Hajdúdorogról tudunk a legtöbbet: a két parókia egyikének nyelve ószláv, a másiké román – de Hajdúdorog a 19. század elején színmagyar, tehát nem értik a liturgiát. Amikor 1912-ben megalakul a Hajdúdorogi Egyházmegye, hivatalos nyelve az ógörög lesz, ami teljes abszurdum. A papok se tudnak ógörögül. Így aztán 1965-ből való az első hivatalos magyar nyelvű végzés. 1965. november 19-én Dudás Miklós megyéspüspök magyar nyelvű szent liturgiát végez a Szent Péter-bazilikában, Rómában. Vagyis a zsinat engedte meg az anyanyelvű liturgiát…
– Mi jellemző a magyarországi görögkatolikus zenére?
Ortodox táptalajon a kijevi-lembergi irány volt a domináns. (Két irány van ugyanis: a szláv és a balkáni. Utóbbit a törökök elől menekülő énekmesterek terjesztették el.) Ám a görög katolikusoknak nem volt értelmisége. Kézrátétellel a püspök szentelte az alsópapságot (a batykókat), aztán elindult a képzés. A ruszin nagyon szegény nép volt. A zeneiség kérdése nagyon érdekes. A reformáció-ellenreformáció idejében protestáns liturgia nem volt, a protestánsok maguknak írtak himnuszokat. A katolikusok is kénytelenek voltak, hogy ne veszítsék el híveiket – ez a népének-írás kora. A görög katolikusoknak viszont ősi rítust kellett volna tartani, de abban az időben ez azt jelentette volna, hogy a hívek elmennek. És ekkor jött a zseniális ötlet: a prosztopényije, az egyszerű ének, melynek lényege, hogy a kijevi, lembergi, moszkvai, novgorodi dallamokat „meghúzzák”, könnyített formában hagyományozzák. A dallamok megmaradnak, nem teljes cirádásságában. Így viszont az ősi orosz ének (mely a bizáncinak a folytatása) máig él. Az ortodoxiában főleg a pevecek, kántorok énekelnek. A görög katolikusoknál a teljes liturgiában a nép énekel, vagyis mindenki mindent – 10 millió ember a Rigától a Vajdaságig (ennek kb. fele Lemberg környékén). Én ebbe nőttem bele.
– Mi a helyzet a variánsokkal?
A variáns mérhetetlenül tarka, minden faluban kicsit másképp éneklik ugyanazt. A görög katolikusok sokszor zárványokban élnek. És minden kánortanító-függő. Sajópálfalán gyűjtöttem, az Istennek egyszülött fia dallam nagyon furcsának tűnt – ugyanis egy alt szólamot énekeltek nekem, mert az alt „lányok” még éltek, ők azt adták tovább, a dallamot éneklő szopránok meghaltak, velük a dallam is.
Ahogy az ember egyre jobban elmélyed, egyre jobban látja, hogy egyre kevesebbet tud. Annyit mondhatok, hogy megtettem az első lépést, megtehetek még egyet, de többet nem, mert nincs már ötven évem.
– Főleg mivel nem szobatudós, aki csak a tudománnyal foglalkozik.
Bizáncban nincs zenetudós, az egyházzenész pedig amúgy sem mindig igazi tudós, ezt már Liszt Ferenc is megírta. Liszt a legnagyobb egyházzenészünk. Jó lenne, ha a liszti indíttatás kerülne bele a magyar és nemzetközi köztudatba a görög katolikus egyházzenéről is.
– Erre van a Szent Efrém Férfikar?
Eredetileg arra jöttünk össze, hogy a Boksai-féle kézirat férfikari liturgiáját elénekeljük: tanítványaim, barátaim, fiaim. Aztán együtt maradtunk, egyre sikeresebbek lettünk. Az egyénileg is kiváló adottságú tagjaink nagyszerű kamarazenészek – ennek is köszönhetőek a nagy külföldi sikerek, a versenygyőzelem (a Hajnovka-versenyt nyertük meg; aki ott nyer, az bent van egy körben). Óriási a felelősségünk – minket mint kivételt és kuriózumot kezelnek, mert nem vagyunk szlávok, ortodoxok, nem olyan országból jöttünk, ahol a pravoszláv lét döntő lenne. A legjobb szakemberekkel konzultálunk, olyan szólistákat hívunk, akik a legjobb cikkeket publikálták a bizánci zenéről. Szeretnénk az itthoni közönségnek megmutatni, mit eredményezhetett volna, ha nem vész el a népességnek ez a része. Vagy azt, hogy hogy hangozhatott egy-egy himnusz ezer éve… Mi is sokfélék vagyunk: van, aki szlávot, van aki balkáni zenét preferálja. Szerintem mindkettő fontos, mindkettőt műveljük is. Az internet számunkra hihetetlen áldás: például a grúz Miatyánkot meg tudtuk tanulni. Akár csak húsz éve ez szinte lehetetlen lett volna…
Megjelent: A zene másképp strukturálja az agyat
