Interjú a 60 esztendős Kocsis Zoltánnal
Kocsis Zoltánt elsősorban előadóművészként ismerjük. Az idén hatvan esztendős zongoraművész, karmester tudományos munkásságát nem doktori vagy akadémiai fokozatok jellemzik – holott a zenetudomány asztalára is letett annyit, mint egy főállású zenetudós. Egy zenekari próba előtt beszélgettem vele.
– Milyen eszközök állnak egy előadóművész rendelkezésére, ha a helyes előadási módot szeretné kikutatni?
A mi szakmánkban a mérhetetlenség dominál a mérhetőség felett. Hogy definiálható pl. Rachmaninov zongorajátéka, vagy hogy magyarázzam meg, miért tetszik jobban Richter, mint Michelangeli? A zenehallgatás mellett ugyanazt a munkát végzem, mint a „rendes” zenetudósok: kéziratokat, variánsokat vizsgálok. Schönberg Mózesének befejezéséhez pl. lehetetlen volt néhány kérdést megkerülni. Hogy a szerző tényleg komolyan gondolta-e, hogy zenét ír a III. felvonáshoz; ha igen, nem fektetett-e le irányelveket, pl. arra nézvést, legyen-e kórus; esetleg nincs-e a vázlatkönyvekben olyan zenei részlet, melyet csak a III. felvonásban akart felhasználni? Ezekre mind találtam választ. A valódi tudás feltételezi az új ismeretek befogadására való hajlamot. Ha úgy érzi valaki, mindent tud, de jön egy icipici információ, mely befolyásolja a képet, esetleg az egész elmélet fenekestül felfordul – ennek elfogadását nevezzük valódi tudásnak. Más szavakkal nyitottságnak, alázatnak. Egy példa: zenetudósok légiója hitelt érdemlően bizonyította, hogy a D-dúr csellóverseny nem Haydn munkája. Aztán megtalálták a kéziratot. Ennyit erről.
A „helyes” előadáshoz az analitikus megközelítés nagyon fontos, de a zenén kívüli szempontok feltérképezése is, ami a mű utóéletének, előadási tradíciójának vizsgálatát jelenti. Ám semmiféle melléktevékenység sem pótolhatja a lényeget: hogy olyan módon keltsük életre a zenét, mely mindenki számára meggyőző. Vannak óriási találkozások, ilyen pl. Rachmaninové Schumann Karneváljával, Dinu Lipattié Chopin h-moll szonátájával vagy Backhausé Brahms B-dúr zongoraversenyével. Vannak erős egyéniségek, – pl. Glenn Gould, Martha Argerich –, akik időről időre irányt szabnak,de mindnyájan részt veszünk abban, hogy alakítjuk az interpretáció-történetet.
– Mondhatjuk-e, hogy Kocsis Zoltán állandóan fejlődik?
A művészi igazságot kereső zenészek csoportjába tartozom, Még akkor is utána megyek a dolgoknak, ha biztos vagyok benne, hogy a darab és a saját egyéniségem között létrejött a döntő találkozás. Minden esetben meg kell ismerni pl. a körülményeket, a variánsokat. Ha ez tudomány, én a zenetudomány művelője vagyok.
– Van-e esetleg olyan régebbi felvétele, melyet nem vállal, annyira megváltozott a képe róla?
A kettő lehet igaz együtt is: akkor úgy gondoltam, azóta teljesen megváltozott a darabról való elképzelésem, de vállalom. Bartók Szonátájából határozottam jobb a későbbi felvételem, de ugyanezt a Szvitről már nem állítanám. A későbbi Debussy-felvételek bizonyosan értékesebbek, de az 1980-ban felvett Danse-ot (Tarantelle styrienne) is szeretem.
– Mennyi az ösztönös, mennyi a tanulható a zenei előadó-művészetben?
A primer benyomás frissességét, igazságát semmi sem pótolhatja. Ha valamit érzek, komoly ellenérv kell, hogy megváltoztassam a darabról alkotott képem. Ismét egy példa: Grieg Lírai darabjai közt a népszerűbbek közé tartozik A tavaszhoz című, Fisz-dúrban. Ezt mindenki hihetetlenül lassan játssza, köztük Richter is. A kotta – a sok negyedhang látványa – is erre ösztönöz. A tempójelzés azonban Allegro appassionato, 84-es metronóm fél ütemre. Szerencsére 1903-ból fennmaradt egy felvétel magával a szerzővel – persze rossz minőségben –, amelyet ha meghallgatunk, kiderül, hogy a kompozíció gyors, sőt vidám. Valószínűleg mindenki gyorsabban játszaná, ha a szerző nyolcadokban, tizenhatodokban írta volna le. Vagy vegyük Bartók példáját: sok zenész állítja, nem fontosak a metronómjelzések, mert Bartóknak rossz volt a metronómja. Sajnos ezzel szemben áll az a tény, hogy Bartóknak lengőmetronómja volt, rugó nélkül, tehát nem tudott rossz lenni. Vagyis mindennek utána kell menni, komoly erőfeszítést kell tenni, hogy minél közelebb jussunk a szerző eredeti zenei gondolatához.
– Mi a véleménye a más korokra vonatkozó előadó-művészeti zenetudományról, pl. a régizenéről?
Nagyon fontos az ő tevékenységük is, ám ezek között is vannak, akik inkább múzeumba valók, őket nem tudom tartósan hallgatni. Viszont vannak, akiknek megveszem a lemezeiket – olyan, valóban korhű előadások, melyek elsősorban a folytonosságot szimbolizálják, ezért bármikor érvényesek. Hiszen az emberek nem sokat változtak az elmúlt ötvenezer évben… Az interpretáció-történetben érdemes azt is tekintetbe venni, mikor milyen esztétikai elvek érvényesültek, mennyire az irányított zenepolitika határozta meg egy adott ország vagy földrész zenéhez való viszonyát, vagy egy-egy jelentős komponista hatása miért nem nyúlik túl a határon – gondoljunk pl. Erkelre, akinek messze nagyobb reputáció járna a világban. Az ötvenes-hatvanas években Mahler nevét – de Regerét, Brucknerét, Hugo Wolfét, Richard Straussét – nem nagyon volt szabad kiejteni, mert óhatatlanul leposztromantikusozták az embert. De még a hetvenes évek elején is ha valaki Rachmaninovot játszott, borzadállyal néztek az emberre, maga Brendel is szóvá tette, hogy tulajdonképpen elpazarlom értékes energiáimat egy ilyen ócskaságra. Számomra nem létező faktor a stílustörés, az anakronizmus, a divat. Jó zene van, meg nem olyan jó zene.
– Ön számos mesterkurzust tart világszerte, de a rendszeres – egyetemi szintű – tanítás az utóbbi évtizedekben hiányzik a tevékenységei közül.
Amit a Nemzeti Filharmonikus Zenekarral csinálok másfél évtizede, az is tanítás. De kétségkívül hiányzik a rendszeres, személyre szóló oktatás. A mesterkurzusokkal is baj van: egyrészt nem lehet két nap alatt világokat megváltoztatni, tartós munka kell ugyanazzal a személlyel, hogy beleültessek olyan diszciplinákat, melyek csakis a műből következnek.
Hogy a Zeneakadémián milyen állapotok vannak, arról nem engem kell megkérdezni, de a múltkor volt tanítványom, Dráfi Kálmán meghívott egy kurzusra, az jól sikerült. A tanítás nagyon fontos, és nagyon tanárfüggő. A tanárnak – az oktatás ideje alatt – okvetlenül felette kell állnia a zseniális növendéknek is, ahogy Neuhaus írja. Mégis a növendék egyéniségének figyelembe vételével kell nyúlni az anyaghoz. Egy zenekar esetében ez nehezebb, általánosságokat lehet mondani, illetve megteremteni azt a konszenzust, közös nevezőt, melyről könnyebb eljutni más feladatokhoz is.
– Gyerekkoromban, de még egyetemi éveim alatt is – a nyolcvanas évek második felében – különcnek tartottak, hogy szeretem Bartókot. Azóta sokat javult a helyzet – tanítható-e a modern vagy épp a kortárs zene?
Bartók sajnos máig sem vált eléggé közkinccsé, de sokat javult a helyzet. Ebben sokat segített, hogy segítettük a szélesebb közönségnek felismerni: Bartók is a nemzeti romantikából jött. A Kékszakállú, a Négy zenekari darab, a Két kép felől a Mandarint máris könnyebb megérteni. A jó előadásoknak nagyon nagy szerepük van: Schönberg számomra örök érvényű mondása – „az előadás ténye nem boldogít, csak a jó előadásé” – itt igazolódik be száz százalékosan. Talán nem tekinthető szorosan vett tanári feladatnak, hogy remekművek remekmű-voltáról vagy szépségéről meggyőzzük a növendéket, mint ahogy az sem, hogy a tanár egyben impresszárió is legyen, ahogy ezt egyesek elvárják.
– Mondhatjuk, hogy a Művészetek Palotájában induló Debussy-sorozat ismeretterjesztés lesz?
A közönség gyűlöli a didakszist. A szerző dolgozószobáját, intim szféráját bemutató filmek ideje lejárt. Sokkal termékenyítőbb, ha inkább a művekből következtetünk vissza, illetve ha a valóság és a művek közti kapcsolatot érvényesen világítjuk meg. Sok mindent megmagyarázhatnak olyan körülmények, melyeknek közük van a művekhez: meggyőződésem, hogy Verdi vagy Wagner átélte az Otello vagy a Hollandi viharát. E körülmények ismerete hozzásegíthet a műértéshez, de nem pótolhatja a zenei élményt. Ha magam számára nem próbálom meg kitalálni a művet, akkor nem segít, hogy mindent begyűjtök róla.
Az én pályámon is előfordult olyan, hogy egy-egy késői információ igazolta eredeti elképzelésemet. Bartók Concertójának 2. tétele sokáig 72-es metronómjelzéssel futott a kiadásokban. A nyomdának küldött fotokópiáról ugyanis egyszerűen lemaradt a 92-es metronómjelzés teteje, így 72-esnek látszott, noha a szólamanyagban 92-es metronómjelzés olvasható. Ez a lassú előadásmód nekem mindig is idegen volt, magamtól eleve gyorsabbra vettem. A szerzői kézirat aztán eloszlatott minden kételyt.
– Sok olyan művet ad elő, mely kimaradt a köztudatból. Van-e egyáltalán „objektív” zenetörténet, és mennyire alakítható?
Fejlődésében kell egy-egy zeneszerző munkásságát megismerni. A boulezi mondás mélyen igaz: a nagy mesterek szösszenetei is többet érnek a másodrangúak fő műveinél. Mikor Bartók összes zongoraművet vettem fel, kijelentettem: hosszú lesz, számomra nincs „reszli”, Bartóknak minden leírt hangja jelentős. A fiatalkori Négy zongoradarab esetében még nincs kiforrott stílus, a magyar nóta-hangvételt fel kell vállalni. A balkezes tanulmány nagyon nehéz, rengeteget kell gyakorolni, a Scherzónál pedig mindig volt olyan érzésem, hogy Bartók nem a végső formát publikálta. Halogattam a felvételt, míg egyszer csak – épp mikor a III. zongoraversenyt gyakoroltam Brüsszelben – hangszerelési ötletek merültek fel bennem. Amikor otthon számítógépről lejátszottam, a kétéves kisfiam követelte, hogy folytassam, annyira tetszett neki. Be is fejeztem, kiegészítve, dúsítva, dohnányiasítva az egészet – lett belőle egy olyan zenekari darab, melyet Dohnányi is írhatott volna, nem véletlenül szól neki az ajánlás. Ezek után már nem okozott problémát az eredeti zongoramű adekvát megközelítése. Mindebből világos, hogy minden művel úgy kell foglalkozni, ahogy azt a darab struktúrája megkívánja. Elkészült a sorozat, és büszkén mondhatom, hogy nincs olyan track benne, melyre nem fordítottam volna elég munkát. Ez is valamilyen módon tudomány: hogy lehet egy életmű minden darabját fontossá tenni az utókor számára.
– A zenetörténetből „kimaradt” szerzőkből, művekből van-e még valami a talonban?
Rachmaninov I. szonátáját épp most próbálom visszailleszteni. a zenetörténetbe. De ha csak arra gondolok, hány művet mutattam be én Magyarországon, akkor úgy érzem, rengeteg a tennivaló. Pl. Schubert műveiből jó pár nem hangzott el Magyarországon.
Megjelent:
Interjú a 60 esztendős Kocsis Zoltánnal. A mérhetetlen tudománya
In: Élet és tudomány. – 67. (2012) 33., p. 1034-1036. online nem elérhető
