Beszélgetés Gonda János zenetudóssal
Az idén 80 éves Gonda János március 14-én Széchenyi-díjat kapott, az indoklás szerint „a magyar jazzirodalom alapjait megteremtő könyveiért és tanulmányaiért, a konzervatóriumi jazztanszak megszervezéséért, kreativitást fejlesztő zenepedagógiai munkásságáért, határainkon túl is nagyra becsült zenetörténészi, zeneszerzői és előadó-művészi tevékenysége elismeréseként”. A musica ugyan már a középkorban is a hét szabad művészet egyike volt (a quadrivium részeként), a zenetudomány létét senki sem vonja kétségbe. A zenén belül a „jazzológia” azonban meglehetősen új princípium. A legmagasabb állami elismerés mégis azt mutatja, az ötvenes évek tiltott műfaja lassan kivívja a helyét nemcsak a koncerttermekben, de a tudományos életben is. Gonda Jánossal a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem felújított, Ligeti Györgyről elnevezett épületében, a professzor doktoriskolai kurzusa előtt beszélgettem.
– A doktoriskolai kurzuson diplomás zenetudósok, zeneszerzők és hangszeres muzsikusok vesznek részt. Mi a kollégium tárgya?
A rögtönzött és rögzítetlen elemekre épülő zenekultúrák viszonya, ellentétei, integratív kapcsolata, ezzel kapcsolatban sok minden. Az improvizációnak sok fajtája létezik: a népzenére jellemző spontán-variatív rögtönzéstől egészen az organikus, szervezett, belső kötöttségeken alapuló rögtönzéskultúrákig. A klasszikus zenében sokkal több helyen van jelen az improvizáció (vagy annak elemei), mint gondolnánk, csak nehéz kimutatni, mert ami nincs leírva, az nehezebben kutatható. Engem ez érdekelt, innen jutottam el a jazzhez.
A jazz egészen különleges zene. Vannak benne a nyugati zenekultúrára jellemző elemek: a komponált zene jellegzetességei, harmónia- és dallamvilága, melyhez társul a par excellence improvizatív zene, amely afrikai gyökerekre, intonációra, ritmikai lüktetésre és az afroamerikai folklórra épül. E kettő keveredik, és száz év alatt hihetetlenül nagy utat járt be. Elég például arra gondolni, hogy hová jutott el a mai avantgárd improvizatív zene a kezdeti ragtime-bandekhez, New Orleans-i indulózenekarokhoz képest. Egy improvizációra épülő mikrozenei világban a kölcsönhatások könnyebben és jobban érvényesülnek, mint amikor a zeneszerző mindent hangról hangra leír.
– A jazz-zene tudományának melyek a tudományos kritériumai?
A jazzirodalmat ugyanaz a kettősség jellemzi, mint a jazz-zenét: itt is van populáris és komolyabb szakirodalom. Léteznek tudományos értékű tanulmányok, könyvek, és persze megtalálható a meglehetősen bőséges populáris jazzirodalom is. Európában az első jazzkutatással foglalkozó tudományos központot a grazi Akademie für Musik und Darstellende Kunst nevű intézmény hozta létre. Olyan neves zenetörténészek adtak itt elő, akik klasszikus zene mellett jazzel is foglalkoztak. Amerikában pedig egészen természetes, ha egy zenetudós jazzel vagy afroamerikai zenével is foglalkozik. Az itteni doktoriskola példája is mutatja: valamilyen mértékben a zenetudomány itthon is kezdi befogadni ezt az improvizatív előadási gyakorlatot.
– Hogy indult az ön pályája?
A családban mindenki zongorázott, édesanyám zongoraművésznek készült. Én pedig már gyermekkoromban is szerettem improvizálni, viszont nem szerettem skálázni, etűdöket játszani – ez talán alkati kérdés. Amennyire lehetett, hallgattam jazzt rádión, és hamar világossá vált, hogy félreértés van a hivatalos álláspontban, mely a jazzt amerikai kozmopolita zenének minősítette, vagy azonosította a tánczenével. Voltak Magyarországon jazzmuzsikusok, csak nem léphettek fel nyilvánosan – velük is kapcsolatba kerültem, hallgattam játékukat, s közben rendszereztem a megszerzett ismereteket. Az ötvenes évek végén valamennyire bővültek a lehetőségek: absztraktabb, szürreálisabb irányzatok is zöld jelzést kaptak. Ekkor kerülhettem igazán közel a jazzhez, és ekkor már játszottam is. Amikor bekövetkezett az enyhülés, egyre intenzívebben foglalkoztam a műfajjal, eredetével, kialakulásával. Megismertem irodalmát, lemezeket hallgattam, és eljuthattam külföldre is. Zenetudományi disszertációmat nem véletlenül Domenico Scarlatti csembaló szonátáiról írtam. Ezek a darabok oly könnyedek, rövidek, játékosak, mintha rögtönzött zenében gyökereznének.
– Miből élt? Mi volt beírva a személyi igazolványába?
Kilenc évig jártam a Zeneakadémiára, két diplomát szereztem – miközben főfoglalkozású zongoraművész-képzős voltam, már jazzt is játszottam. A Muzsika c. folyóiratban két éven át cikksorozatot jelentettem meg, azután írtam egy 500 oldalas könyvet, és sikerült elindítani az első magyar modern jazz hanglemezsorozatot, melynek első felvételét saját együttesemmel készítettem. 1965-ben pedig a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában megalapítottuk a jazztanszakot, ami akkoriban Európában is ritkaság volt. A magánoktatásban a két világháború közt létezett ugyan ilyen jellegű képzés, de az államiban ez volt az első, átfogóan megszervezett, sok szakból álló jazztanszak.
– Kik tanítottak kezdetben?
Berkes Balázs, Kertész Kornél, Kovács Gyula, Pernye András, Selényi Dezső, Tomsits Rudolf, Vukán György, jómagam és még többen. Fokról fokra épült ki az oktatás, sok éves, sok energiát felőrlő folyamat volt, míg a jazz bekerült a magyar zeneoktatásba alap- és középfokon, majd 1990-től a Zeneakadémián is. Élő zene nélkül nem lehet oktatni, jazzkultúrát képzés, oktatás nélkül nem lehet művelni – az utánpótlásra tehát nagy szükség volt.. Pár év múlva a műfaj Nyugat-Európában, Amerikában egyetemi szinten is helyet kapott a képzésben.
– Hogy alakult eközben az ön tudományos pályája?
Írtam népszerűsítő könyvet én is, Mi a jazz? címen. A három szakkönyvem (1965, 1972, 2004) a műfajjal behatóbban foglalkozó közönségnek és muzsikusoknak készült. Írtam tanulmányt Európa és a jazz címmel Stravinskyról, amely az In memoriam Igor Stravinsky című, nívós kötetben jelent meg. A legfontosabbnak talán háromkötetes kottakiadványomat tartom, melynek címe: A rögtönzés világa. Az első kötet a klasszikus zeneoktatásba beilleszthető kreativitásfejlesztéssel foglalkozik, a második a jazzelmélet alapjait tartalmazza, míg a harmadik transzkripciókat mutat be és stílusokat analizál – ez már professzionális muzsikusoknak szóló anyag. 1990-től tíz évig irányítottam a Nemzetközi Kreatív Zenepedagógiai Intézetet. Kiváló szakembereket sikerült meghívni, akiktől magam is sokat tanultam. Magyarországon a Kodály-módszer dominanciája miatt más irányzatok kevésbé terjedtek el. Kodály mesterem volt, mélységesen tisztelem, de emellett érdemes megismerkedni pl. Orff, Dalcroze, Willems zenepedagógiai elgondolásaival is. Nálunk is működnek figyelemre méltó alternatív művészetoktatási műhelyek, ezeknek is teret adtunk.
– Hogyan tovább?
Sokan kérdik, nem forgácsoltam-e szét magam: muzsikáltam, komponáltam, írtam, kutattam, pedagógia munkát végeztem. Az önök lapjának a címe: Élet és Tudomány. A tudomány – különösen a művészetekben – nem választható el az élő gyakorlattól, ami körülveszi. Jazzel képtelenség elméletileg úgy foglalkozni, hogy az ember nem művelje azt a gyakorlatban is – ez meggyőződésem. Jelenleg egyik volt tanítványom jazzelmélet-könyvét lektorálom; ebben szívesen segítek. Sikerült létrehoznom a Rögtönzés a zenei előadásban és pedagógiában című, kétnapos konferenciát, melynek végén gyakorlati rögtönzéspedagógiai bemutatókat is tartottunk. Koromnál fogva nagy koncerteket nem vállalok, nagy munkák készítésének ideje elmúlt. A zene azonban az életem pillére, ma is nagy gyönyörűség, hogy minden nap játszom, oktatás közben is sokat zongorázom és felvételeket mutatok be: zenei szemléltetés nélkül ezzel a témával nem lehet foglalkozni. Ám mégiscsak 80 éves vagyok. Sok zenét hallgatok, és nagy élmény, hogy vizuális felvételekről láthatom azokat, akiket élőben kevésszer vagy sohasem volt alkalmam megismerni. Számomra fontos, hogy lássam az előadó művészt, hogy valamiféle személyes kapcsolatba kerülhessek vele. Mostanában gyakran hallgatok klasszikus zenét, leginkább barokk és modern műveket. Bartók gyerekkorom óta közel áll hozzám, de szívesen hallgatom más nagy komponisták – többek között Stravinsky, Messiaen, Ligeti – egyes műveit is.
Megjelent:
Beszélgetés Gonda János zenetudóssal. Kitüntetett jazzológus /
In: Élet és tudomány. – 67. (2012) 18., p. 550-552. online nem elérhető
