Aki körülnéz a jelenlegi magyar vonósnégyes-palettán, nem érthet egyet azokkal, akik szerint a vonósnégyes-kultúra egy letűnt világ hagyománya. Magyarországon a kamarazene, ezen belül a vonósnégyes-kultúra kiemelkedően fontos szeret játszott régen is, ma is. Együttesek működnek zenekarok körül, lazábban vagy szorosabban kapcsolódva hozzájuk. A Budapesti Fesztiválzenekarhoz a Pulzus, a Concerto Budapesthez az Akadémia, a Miskolci Szimfonikusokhoz az Anima, a Debreceni Filharmonikusokhoz az Arco Nobile, a Budafoki Dohnányi Zenekarhoz a Berán-kvartett „tartozik”, de nyilván sorolhatnánk tovább is, hiszen alig van ma olyan magyar vonósnégyes-játékos, aki ne lenne valamelyik zenekar tagja. A zenekarok és a kvartettek kapcsolatában van egy fordított irány is, mely újabb keletű. A hatvanas-hetvenes években a hazai szimfonikus együttesek elsősorban fúvósgondokkal küszködtek. Az azóta eltelt időszakban a fúvóskultúra nagyon nagyot emelkedett, és egy picit a közízlés is megváltozott. Ma egy zenekarnál talán meghatározóbb, hogy milyen minőségű a vonóskara. Ennek köszönhető, hogy neves együttesek élén ma eredetileg hegedűművész karmestereket találunk: Takács-Nagy Gábort a MÁV szimfonikusoknál, Keller Andrást pedig a Concertónál, és a Nemzeti Filharmonikusok se véletlenül szerződtette Falvay Attilát (Kodály vonósnégyes) koncertmesternek. A vonóskultúra tehát nemcsak a vonósnégyes-kultúrát határozza meg.
Létrejöhetnek vonósnégyesek közös tanulmányok során – számos ilyen együttes van a klasszikusoktól (Bartók) a befutottakon (pl. Kodály) keresztül a legfiatalabbakig (pl. Caprice Quartet). Vannak historikusok (Festetics) és alkalmi társulatok (pl. a Bartók Új Sorozatra összeállt Mikrokosmos vonósnégyes), családi „vállalkozások” (Kelemen-kvartett). A felsorolást talán el se kellett volna kezdeni: több tucat együttest – köztük díjnyerteseket és ígéreteseket – nem említünk. A cikk igazi tárgya ugyanis nem a jelent, hanem a múlt, a kezdetektől a nem-olyan-rég-múltig.
A kezdetekről persze keveset tudunk. Éder Pál (az Éder-kvartett vezetőjének) DLA-disszertációja pl. az amerikai vonósnégyes-kultúra magyar és európai gyökereit vizsgálja. Dolgozatának egyik fejezete a magyar vonósnégyesek első száz évével foglalkozik. Ennek egyik lényeges megállapítása, hogy „a 19. század nemzetközileg is elismert hegedűseinek igen nagy része Magyarországról származott”. Böhm József (1795-1876), Joachim József (1831-1907), Auer Lipót (1845-1930), Flesch Károly (1873-1944) világsztárok (életük jelentős részét mind külföldön töltötték). Közös bennük nemcsak az, hogy mind alapítottak és sikerre vittek vonósnégyes-társulatokat, hanem az is, hogy tanítottak. Én legalábbis ide tenném a hangsúlyt. A későbbi magyarországi vonóskultúra ugyanis elképzelhetetlen lenne meghatározó tanárok nélkül.
A vonósnégyes-kultúra pedig egyre inkább teret nyert a polgári világban is. 1853-ban Erkel Ferenc kezdeményezésére megalakult a Filharmóniai Társaság – ez nagy lökést adott a hangverseny-kultúra terjedésének. Megjelentek a zenekarok, melyek jeles kamarajátékosokat rejtettek vagy épp termeltek. Ridley Kohne Dávid és Szuk Lipót, Huber Károly, Krancsevics Dagomir, Bürger Zsigmond és Grünfeld Vilmos kvartettjei a korabeli kritikák tanúsága szerint magas színvonalon muzsikáltak. Közülük talán Huber Károlynak köszönhetjük a legtöbbet – az ő fia ugyanis Hubay Jenő (1858-1937), aki egyrészt szintén több vonósnégyest hívott életre (egyet a csellisták által jól ismert Popper Dáviddal), másrészt egyike azoknak, akinek a hazai hegedűsképzés a legtöbbet köszönheti. Mindez persze nem lett volna lehetséges, ha nincs Liszt Ferenc, és nincs Zeneakadémia, ahol Hubay (Popperrel együtt) 1886-tól a tanít, kezei alól nemzedékek kerülnek ki. Popper és Hubay 1911-ben a Zeneakadémián beindítja a művészképző tanfolyamot. A „Hubay-iskola” nemcsak Magyarországon vált fogalommá. Innen került ki Geyer Stefi, Szigeti József, Telmányi Emil, Székely Zoltán, Zathureczky Ede, hogy csak pár nevet említsünk. Az ő iskolájának „gyümölcse” a két háború közti idő legmeghatározóbb hazai vonósnégyese, a Bartók-, Kodály- és Weiner-opusokat bemutató Waldbauer–Kerpely-kvartett, de a Léner-, a Róth-, a Végh-vonósnégyesek indulásánál is ott volt.
A következő nagy tanáregyéniség Weiner Leó (1885-1960) volt. Maga ugyan nem hangszeres művészként, „csak” zeneszerzőként vált ismertté, kamarazene-tanítványai között későbbi nagy vonósnégyesek tagjait találjuk: Székely Zoltánt, Kuttner Mihályt, Varga Lászlót, Starker Jánost, Magyar Gábort, Koromzay Dénest. A Zeneakadémián kívül is tanított, pl. néhány nyáron át keményen dolgozott a Róth-kvartettel. Az ő tanáregyéniségének emlékét a ma is működő Bartók vonósnégyes tagjai őrzik.
Itt is nyilván igazságtalanok vagyunk, hogy nem említünk meg mindenkit. De talán ennyiből is jól látható: Magyarországon folyamatosan megvolt minden adottság ahhoz, hogy jeles vonósok és vonósegyüttesek jöjjenek létre. Ezek közül a továbbiakban mindössze néhánnyal foglalkozunk – elsősorban azokkal, akiket hangfelvételekről ismerhetünk. A sors igazságtalansága az, hogy ezek a kvartettek kivétel nélkül külföldön (döntő részt Amerikában) futottak be és készítették felvételeiket. Másképp fogalmazva: a Waldbauer–Kerpely-vonósnégyes alighanem épp oly magas művészi színvonalat képviselt a maga idejében, mint pl. a Budapest kvartett, elég arra gondolni, Bartók hány kvartettjét ajánlotta nekik, vagy arra, a Budapestre látogató Debussyt mennyire meglepte, hogy az együttes tökéletesen megértette és interpretálta vonósnégyesét. Sajnos ezek csak verbális visszaemlékezések – milyen jó volna hangzó anyaggal alátámasztani őket…
Az első magyar vagy magyar vonatkozású vonósnégyes-felvételek tehát külföldön, nagyobb részt Amerikában készültek. Időrendben közülük első a Budapest vonósnégyes, mely 1917-ben alakult Budapesten, három magyar (Hauser Emil, Indig Alfréd, Ipolyi István) és egy holland (Harry Son) tagságával. Indig Alfréd helyére már 1920-ban Pogány Imre ült be a szekundba, és ugyanitt történt váltás 1927-ben, amikor helyét az a Josef Roisman vette át, aki aztán 1967-ig tagja, 1932-től – Hausert felváltva – vezetője lett az együttesnek. A kiváló tagok sorsa is érdekes: Indig a harmincas évek Franciaországában vezet saját kvartettet, Pogány Imre pedig a New York-i Filharmonikusok szekund szólamát vezeti. Az együttes 1925-től készít felvételeket, melyek a legmagasabb zenei érzékről és magas együttzenélési készségről tanúskodnak. A legtovább Ipolyi maradt tagja a kvartettnek az alapítók közül (1936-ig), Harry Son helyére a „végleges” csellista, Mischa Schneider ült be 1930-ban. Ipolyi a háború hányattatásai után kvartettet oktat – Harry Son Rotterdamban a nácik áldozatává válik. Hauser Jeruzsálemben alapít kvartettet, majd a Palesztinai Zenei Konzervatóriumot, később az Egyesült Államokban a Juilliardon tanít, majd végleg Izraelben települ le.
Az 1932-ben kialakuló Roisman–Alexander Schneider–Ipolyi–Mischa Schneider együttállásnak köszönhetjük például azt a csodás Mozart-lemezt (1932 és 1934), melyen két Mozart-vonósnégyes található (K. 465 és 499). Ez alapján már kialakultnak mondható az a stílus, mely még mintegy három és fél évtizedig jellemzi a társulatot.
A kezdeti tagcseréknek talán ugyanaz az oka, ami később oly tartóssá teszi négy ember együttlétét: az induláskor világosan rögzített pár alapelv: hogy szavazással döntenek vitás kérdésekben, hogy nem vállalnak külső megbízást, hogy mindenki egyenlően részesül a bevételekből és hogy a nőket kizárják a próbafolyamatból. Az alapítók egyetlen technikai gyengesége, hogy kerülik a spiccato játékmódot – hogy ez valójában mekkora hátrány, nehéz eldönteni. ezért tartottam fontosnak megemlíteni a vonósnégyesből kiváló tagok sorsát – jól látható: ők sem akárkik, vagyis félreértés lenne azt állítani, hogy a korai Budapest kvartettre a későbbi fénye vetülne. A kvartett neve tehát joggal emlékeztetett mindvégig arra a városra, ahol megalakult.
Időben a következő kvartett a Léner-vonósnégyes. Az 1918-as alakuló névsor: Léner Jenő, Smilovits József, Roth Sándor, Hartmann Imre. a kvartett hamarosan Londonban telepedett le (1922-39), 1929-ben az Egyesült Államokban debütáltak. A névsor az 1942-es felbomllásig nem változott. Léner Jenő 1945-ben – Weiner Leó segítségével – a csellista Varga Lászlóval és Paul Rolland brácsással újraalapította a kvartettet, mely végül Léner 1948-ban bekövetkezett halálával bomlott fel végleg. E kési időszaknál fontosabb a korai: az „igazi” Léner-kvartettnek olyan zenerögzítés-történeti tényeket köszönhetünk, mint pl. az első komplett Beethoven-sorozat, emellett komplett Brahms-ciklus, összesen mintegy 450 (!) oldalnyi normállemez. De ha pl. csak az a K. 334-es Mozart-divertimentó maradt volna fenn velük, ahol Aubrey és Dennis Brain kürtöl (egy 1939-es felvételen): akkor is a világ legjobbjai között kellene őket számon tartanunk. Erről szerencsére számos újra-kiadás alapján ki-ki meggyőződhet. Különösen a romantikus repertoárra igaz, hogy nem sok ezekhez mérhető felvétel született azóta.
Nem akármilyen együttest alapított az 1899-es születésű Róth Ferenc (pontosabban: Róth Feri, ahogy ő maga használta Amerikában is). Az első kvartett 1922-ben alakult meg, de az első tartós felállás az 1926-os: Róth Ferenc – Antal Jenő – Molnár Ferenc – Van Doorn. Az 1933-tól az USA-ban működő kvartett felállása az 1939-es megszűnésig nem változott (pontosabban csak az utolsó hónapokban). Ha a Budapestéknél a szép hangzást, Léneréknél a tökéletes szólamarányokat emelném ki, Róthék esetében más a képlet: itt egy hegedűszólistát kísér három másik vonós. Sajnos nem ismerem egyik leghíresebb felvételüket, a húszas évek derekán rögzített A fúga művészetét, pedig biztos izgalmas egy ilyen „egyszemélyes” együttessel ez a polifonikus mű. Az idős Ravel viszont úgy nyilatkozott, ha valaha még egy művet írna vonósnégyesre, azt biztosan Róthéknak ajánlaná – ami elég komoly elismerés, és ők mutathatták be 1931-ben Bartók 4. vonósnégyesét. Nem véletlen, hogy Róth élete végéig további kvartettek élén találta magát, ezek közül az ötvenes évek elején két nyárra összeülő, alkalmi társulat (melyben brácsán Harsányi Miklós, csellón pedig az ifjú Starker János játszik) ismét Róth-vonósnégyes néven rögzíti pl. Mozart hat Haydn-kvartettjét. A K. 464-es A-dúr kvartett összehasonlítása alapján elmondhatjuk, ez a csapat kiegyensúlyozottabb erőviszonyokat mutat. Róth végül egészen 1969-es haláláig fáradhatatlanul kvartettezik – ennek ellenére az eredeti kvartett felvételeit nagyon nehéz fellelni.
Magyar vonatkozása van az 1924-ben alapított Kolisch-kvartettnek is (a primárius nevét csak 1929-től viselik hivatalosan): brácsásuk 1939-ig az a Lehner Jenő, aki természetesen nem azonos a Léner-kvartett vezetőjével. Az ő egyediségük egyrészt az, hogy mindent fejből játszanak, számos modern felvételt (pl. 1936-37-ben rögzítik Schönberg négy vonósnégyesét). Azt szokás mondani, klasszikusokat nem játszanak annyira jó – csuda tudja, nekem tetszenek Mozart-felvételeik is, Schubert G-dúr kvartettjéből pedig nehezen mondanék szebbet, mint az övék…
Csaknem egy nemzedéknyit kell ugranunk, hogy két – egymással sokban összefüggő – külföldi magyar együttesrők szót ejtsünk. A Magyar vonósnégyest 1935-ben Végh Sándor hívta életre, eredetileg Szervánszky Péterrel, Koromzay Dénessel és Hermann Pállal. Végh 1937-ben átült a szekundba, hogy helyét átadja az együttes végleges vezetőjének, Székely Zoltánnak, 1940-ben pedig kivált és megalapította saját társulatát (ekkor Alexandre Moszkowski ült a szekundba, 1959-ig, amikor Kuttner Mihály váltotta). a csellóban is két váltás volt: 1940-1956 között Palotai Vilmos, majd Magyar Gábor személyében. Székely nemcsak saját kvalitásai alapján bizonyult „nyerőnek”: a kvartettet egyszerre a közismertség rangjára emelte a primárius Bartókhoz fűződő barátsága, mely pl. az 5. vonósnégyes bemutatásában is megmutatkozott. A Magyar kvartett lemezeinek zöme már az LP-készítés idejében látott napvilágot, köztük két komplett Beethoven-ciklus, egyik jobb, mint a másik (én a későbbire, a sztereóre szavaznék) – etalon értékű felvételek, de ne feledjük el a kései Schuberteket, illetve a hat Bartók-kvartett mindmáig referencia-értékű előadását sem. Ők akkor is izgalmasak, amikor talán tudunk jobbat mondani az ő előadásuknál – mint Mozart hat Haydn-kvartettje esetében. A sor szerencsére hosszan folytatható. Kamarapartnereik közül egyetlen nevet hadd emeljek ki: Kentner Lajost, aki sokkal jobb zongorista, mint amennyire ismerjük.
A felsorolás végére marad a Végh-vonósnégyes, mely 1940-től 1978-ig változatlan összetételben működött (Végh – Zöldy Sándor – Janzer György – Szabó Pál). A társulat 1980-ban bomlott fel, ekkor Philipp Napele ült a szekundban, és Bruno Giurrana brácsázott, de ez a két év eltörpül az azt megelőző harmincnyolc mellett. 1946-tól Párizs lett a kvartett székhelye, itt készítették jobbnál jobb felvételeiket – talán nem annyit, mint az említettek, de ezek közt is találunk két – mellbevágóan különböző – Beethoven-ciklust. Ezek, valamint további koncertfelvételek bizonyítják, hogy Végh Sándor maximum szólistának volt hamiskás, kvartettjátékosnak és együttesvezetőnek fenomenális, illetve hogy lehet egy kvartett egyaránt otthonos Haydn, Csajkovszkij vagy Bartók értelmezésében.
Nagyon nehéz az embernek a kedvenceiről írnia – ezek ugyanis abszolút értelemben is kedvenc kvartettjeim közé tartoznak. Ha felütjük az 1931-es, zöld Zenei lexikont, a Magyar kamarazene-együttesek címszónál hat további kortárs vonósnégyesről és számos más kamaratársulásról olvashatunk: a Kemény-, Melles-, Herzl-, Garay-kvartettek, a Magyar női vonósnégyes és a Kresz Géza által vezetett, Torontóban működő Hart House String Quartet neve ma már csupán adat, de nekik is köszönhető, hogy a vonósnégyes-kultúra azóta is virágzik.
***
A magyar helyesírás diszkrét bája
Amikor a szabályzat szerint írom (vagy szerkesztőként javítom) neves vonósnégyesek (triók ,. ütőegyüttesek stb.) nevét, mindenki biztos benne, hogy tévedek. Az intézménynevek ugyanis – mondják – nagy bötűvel íratnak. Magyar Nemzeti Bank, Keller Vonósnégyes. Igen, lehetne ez is a szabály – de nem az. Nem írunk nagy betűvel minden nevet, pl. az utcanevek utótagját (Váci utca). A „nem intézményesült” együttes-neveknél is hasonló a szabály, de „súlyosabb”. Tudnunk kell ugyanis, az együttes (esetünkben a vonósnégyes) honnan kapta a nevét. Ha a név olyan személy, aki nem tagja az együttesnek, akkor pl. Kodály vonósnégyes a helyes írásmód. Ha viszont tag, akkor pl. Keller-vonósnégyes, Keller-kvartett a helyes. Nem jó ez a szabály, mert ha pl. le kell fordítanom egy külföldi együttes nevét, előbb meg kell néznem, kik a tagok. Vagyis a Belcea Quartet magyarul Belcea-kvartett, mert Corina Belcea alapította és vezeti 1994 óta. Az Emerson Quartet viszont Emerson vonósnégyes, de ehhez tudnunk kell, hogy nevük a nagy amerikai költő-filozófus, Ralph Waldo Emerson iránti tiszteletet tükrözi. Na és mi van Takácsékkal? Ha nem ismerném a múltat, Takács vonósnégyesként írnám le, ma ugyanis egyetlen Takács sincs benne. A helyes írásmód mégis Takács-vonósnégyes, az alapító Takács-Nagy Gábor miatt. A magyar helyesíráshoz tehát nemcsak a jelent, hanem a történelmet, általában: a nyelven kívüli valóságot alaposan ismernünk kell. És ez még mindig kevés: mert vállalnunk kell honfitársaink 99,9%-a előtt azt is, hogy hülyének néznek vagy egyenesen – ha az említett együttesek tagjai – megsértődnek.
Belga-magyar
Amikor először hallottam Eugène Ysaÿe felvételeit, biztosra vettem, hogy ereiben magyar vér csörgedezik. De nem – csak valamely rejtélyes oknál fogva a felvételkészítés korai időszakának magyar és belga vonósai mások, mint pl. az oroszok vagy a franciák, és furcsa módon hasonlítanak egymásra. Talán nem véletlen, hogy egyik kedvenc vonósnégyesem a Quatour Pro Arte. Azt persze nem feledjük, hogy Hubay Jenő első vonósnégyesét még Brüsszelben alapította meg.
Budapest
A hatvanas évek elején a Budapest vonósnégyes (másik nagy kedvencem) egyik tagja – talán valamelyik mindig szellemes Schneider, Sascha vagy Mischa – mondása volt, hogy az amerikai Budapest vonósnégyes neve magyar, tagjai orosz zsidók, akik német zenét játszanak franciás eleganciával. Persze ő is tudta, amit mi, hogy a kvartett ennél szorosabb szálakkal is kapcsolódik a nevéhez.
