Azt hittük, száz évig fog élni, és biztosak voltunk benne, hogy élete végéig vezényel majd minket. Utóbbiban nem tévedtünk: Baross Gábor a szokásos karácsonyi koncerten még vezényelte az ELTE Bartók Béla Énekkarát és Egyetemi Koncertzenekarát. A „meddig”-ben tévedtünk: még a 79. születésnapját sem érhette meg. Január 23-án elhunyt.
Egyszer ki kellene számolni, 1948, az énekkar megalapítása óta hányan énekeltek és – 1958, a zenekar megalapítása óta – zenéltek a keze alatt. A nagy öregek kezében bizonyára vannak további statisztikák a fellépésekről, a külföldi utakról, versenyekről és más, megszámlálható és materiális dolgokról. Talán össze lehetne szedni, hány szerző hány művét vezényelte Gábor. Nehezebb megszámolni, hány barátság jött létre az együttesben, hány szerelem szövődött, hány házasság köttetett. És megszámlálhatatlan, hány embernek mennyi élménye kötődik ahhoz, ami nem jött volna létre, ha nincs Baross Gábor.
Magam 20 évig énekeltem az ELTE-kórusban. Amikor megkaptam az egyetemi beiratkozáshoz a papírokat, köztük volt egy, melyben hivatalosan megkérdezték, melyik egyetemi együttesben szeretnék közreműködni. Úgy éreztem, egyetlen elfogadhatatlan válasz van – hogy egyikben sem. Ma már biztos vagyok benne, hogy Baross Gábor pontosan tudta a félhivatalos papír rejtett üzenetét. De nemcsak ennek volt köszönhető, hogy évről évre zsúfolásig telt a próbahelyiség a kórusfelvételi napján: az énekkar híre, rangja a papírt is megelőzte. Felvételi? Egyáltalán nem evidens, de ebbe az amatőr együttesbe bizony csak az kerülhetett be, akinek jó hallása volt, és aki tudott lapról olvasni. Aztán lassan fogyatkoztak a jelentkezők – az iskolai zeneoktatás sorvadásának arányában –, de Gábor a színvonalból nem engedett. Hova is engedett volna: minek vett volna fel analfabétákat, akik a harmadik próba után eltűnnek? Gábor profi volt, a szó legnemesebb értelmében. Profi menedzser, aki egyrészt legalább két ember – a művészeti vezető és az „operatív igazgató” – feladatát látta el. Másrészt ha nem is beszélt róla soha, pontosan tudta a saját gyengéit – és ezeken a pontokon a legkiválóbb tanácsadókra hallgatott, a jó tanácsot mindenkitől elfogadta. De másban is megelőzte a korát: a hetvenes években állítólag kisebb botrány lett abból, amikor az énekkar az Illés együttessel lépett fel a Zeneakadémián. A nyolcvanas évektől állandóan szerepeltek a repertoáron a könnyedebb, asztal mellett is énekelhető művek: spirituálék, könnyűzenei feldolgozások. A rendszerváltásnak még híre-hamva se volt, amikor Baross Gábor már szponzorok után járt – saját elmesélése szerint sokszor kellemetlen, megalázó élményeket is szerezve, de mindenekelőtt a túlélés lehetőségét az együtteseknek. Egy franciaországi vendégszereplés adta az ötletet ahhoz, hogy létre hozzon egy olyan zenei fesztivált, mely nem valamely nagyvároshoz kapcsolódik: a Tiszazugi Zenei Fesztivált Kunszentmártonban. Az ELTE-együtteshez a környék kiváló és lelkes fiataljai csatlakoztak, csatlakoznak évről évre. Nyilván nem mérhető egzaktul, de Kunszentmárton fejlődésében kézzel fogható szerepe van annak, hogy a fesztivál tizenöt éve nyárról nyárra működik. A hajdani zsinagóga (ma Bartók-terem) felújítása konkrétum, de vajon hány kis bolt lendült fel vagy maradt talpon épp a fesztivál egyre növekvő holdudvarában?
Gábor szenvedélyes ember volt. Sokszor emelte fel a hangját – de ok nélkül soha. És voltak rögeszméi: a zenei oktatás-nevelés,
(Az írás itt félbeszakadt. Nem tudtam folytatni, befejezni. Egyszer meg kellene írni, milyen volt nála énekelni, mekkora hatása volt, illetve mennyire sokat adtak hozzá a Baross Gáborok a zenekultúrához, ahhoz, hogy a zene ne a kevesek kiváltsága legyen. Ez a megemlékezés azonban maradjon befejezetlen.)
