2008.04.04. Születésnap

1942. április 19., Hitler születésnapjának előestéje. A Berlini Filharmonikus Zenekar Beethoven 9. szimfóniáját adja elő, vezényel: Wilhelm Furtwängler.

Történelem. És legenda. A korabeli filmhíradóban szerepel a koncert 4. tételének egy viszonylag hosszú részlete – sokan ismerik a horogkeresztes zászlók előtt vezénylő karmestert. Ez az a koncert, mely a karmester háború utáni meghurcoltatásában a legnagyobb szerepet játszotta. És ez az a koncert, mely körül annyi legenda élt eddig is – csak épp a hanganyag, a 9. szimfónia nem maradt fenn egészében. És most, Furtwängler halálának 50. évfordulójára egyszer csak megjelent az Archipel nevű kis kiadónál. Jelen cikk a kiadás körülményeit, hitelességét járja körül – és megpróbál ennek ürügyén legalább kérdésfeltevések formájában hozzájárulni ahhoz, amit „Furtwängler-jelenségnek” nevezhetünk. Vagyis ahhoz, hogy mi az oka annak, hogy legtöbben ha az ő nevét hallják, épp ez a koncert, a kollaboráció jut eszükbe; pontosabban miért épp az ő neve kapcsán merül fel a kérdés ötven évvel halála, hatvanhárom évvel a koncert után is.

1)

Régi hanganyagoknál a hitelesség mindig probléma. Híres nagy kiadók is rendszeresen esnek súlyos tévedésekbe, rosszul datálnak felvételeket, sőt más karmester neve jelenik meg a dobozon, mint aki valójában vezényel (Beecham helyett Reiner, Dressel helyett Furtwängler). A nagy kiadók pedig még csak nem is érdekeltek abban, hogy félrevezessék a vevőket – ehhez a kicsiknek jelentősebb érdekük fűződik. A minap került a kezembe Schumann 4. szimfóniája Furtwänglerrel, egy olyan időpontból, amikor nem játszotta a művet. Az olcsó kiadványon egy jól ismert 1953-as előadás hallható, csak rosszabb a minősége, és 1951-es dátum szerepel rajta. Ráírták, mert az ilyesminek sokan dőlnek be. Nem beszélve azokról a művekről, melyeket sose vezényelt, lemezen mégis kaphatók. Ilyenkor persze az ember elgondolkozik, ki a nyavalya lehet az karmester, akinek a felvételére rá lehet írni, hogy Furtwängler, de az igazi Gyűjtőt nem a filológia, az igazság érdekli, hanem a teljesség, a Minden Birtoklása. Végső soron a legenda. A kis kiadó vevője a Gyűjtő, akinek minden kell. Beethoven 9. szimfóniájából 11 előadás felvétele áll rendelkezésünkre, 1937-től 1954-ig – talán az egész diszkográfiában ez az egyik legjobban reprezentált mű. Csak épp az a bizonyos 12. hiányzott eddig. Az „ártatlanság vélelme” tehát nemes erény, de nem mindig célravezető, ha az igazságot szeretnénk megtudni.

A 11 előadás magában is érdekes. Csak az Ötödikből van ennél is több felvételünk, 1926 és 1954 között – azok viszont jelentősen különböznek egymástól, vakteszten is meg tudjuk tippelni, melyik melyik korszakban készült. A Kilencediknél egész más a helyzet: az előadások közt a különbség árnyalatnyi, itt egy csúcspont erősebb, amott egy pauza hosszabb, a harmadik meg szebben szól, jobbak az énekesek – de a felfogás a rendelkezésünkre álló 17 év alatt csak csekély mértékben változott. Az az ember érzése, egy jobb számítógéppel akármikor kikeverhető egy tizenkettedik előadás. A legsúlyosabb, legmellbevágóbb interpretáció az 1942. márciusi – és a legtávolabb talán az 1943-as stockholmi előadás áll mindegyiktől.

Önmagában tehát nem logikátlan, de nem is szükségszerű, hogy az 1942. április 19-ei előadás nagyon hasonlítson a négy héttel korábbihoz. A kiadó a kísérőfüzetben mindössze annyit közöl: magánkézből került elő a híres felvétel, és elemezni kezdi, miért döbbenetes ez az előadás. A lemez a tapsot követő hosszú (indokolatlanul hosszú) szünettel kezdődik, minden tételszünet kirívóan hosszú, a végén, mintegy bonus trackként hallhatjuk azonban a korabeli rádiós konferanszot. Ha én hamisítani akarnék, biztos a percidőkkel kezdeném, ebből a szempontból a szünet a legolcsóbb megoldás. Sőt még erre sincs szükség: ugyanannak az előadásnak különböző lemezeken a kimért (nettó) ideje jelentősen eltérhet. Szinte krimibe illő, technikailag csak körülményesen magyarázható, hogy az 1937-es előadás negyedik tétele hogy tarthat az Arkadia CD-jén 23 másodperccel tovább, mint az ezzel hangról hangra megegyező IMG-EMI kiadáson. Szintén az Arkadia 1942. márciusi koncertet tartalmazó harmadik tétele 22 másodperccel hosszabb, mint a Music & Arts kiadása. A hangmagasságok egyébként szinte megegyeznek, vagyis szalagnyúlással ekkora eltérés aligha indokolható, igaz, ha utánaszámolunk, az eltérés mindössze 1-1,5%. Annyit azonban le kell szögeznünk, hogy a percidő nem használható bizonyításra. Korabeli rádióbemondást jobb amatőrszínészek házilag tudnak imitálni. Hasonlóképp semmit se bizonyítanak a zajok, köhögések. A születésnapi koncert annyira gyatrán szól, hogy bármilyen zajt alá lehet keverni, bármit ki lehet belőle radírozni, bárhol lehet vágni anélkül, hogy nagyon feltűnő lenne. Nincs mese: zenei érveket kell keresnünk, ha csakugyan az igazságot akarjuk kideríteni.

Az első zenei érv: első benyomásunk. Az első tételt elsőre azonosnak érzem az ismert 1942 márciusival. A második is hasonló, de a harmadik nem, és a negyedikben jól hallhatóan mások a szólisták – mégis rettentően emlékeztet arra. Nem lettünk okosabbak.

A következő lépés: hibakeresés. Furtwängler bármelyik előadása közelebb áll hozzám, mint bárki más karmesteré – kottával a kézben mégis számos apró pontatlanságot találhatunk. A leggyatrább hangminőség mellett is hallatszik egy magas kürt (II. tétel 438. ütemtől), egy hamar belépő üstdob (pl. IV. /330.). De ha egy üstdobütés hiányzik (pl. II.338. második ütés, 1942. március) egy jobban szóló felvételen, az inkriminált születésnapi koncerten ha akarom, hallom, ha nem akarom, nem hallom – bizonyítéknak kevés. Jellegzetes lehet egy portamento is – itt viszont az a kérdés, miért ne játszaná ugyanaz a zenekar négy héttel később több vagy kevesebb portamentóval a művet. Itt inkább a hiány lehet bizonyító erejű – ha hallható. Az 1942. áprilisi felvételen 64 helyet jelöltem meg, köztük olyanokat is, ahol a hangminőség, a zaj változik feltűnően (ami nem feltétlenül jelent bármit, adódhat az acetátlemezek különböző kopottságából is).

Harmadik módszer a szinkronhallgatás. Két CD-játszót szinkronizálni pepecs játék, és mivel garantáltan azonos felvételek sem egyforma hosszúak, a két lejátszás „elmászik” egymástól. Mégis ha percekig együttmarad, egy kis kapcsoló segítségével ide-oda kapcsolgatva elég meggyőzően hallható, hogy azonos-e a kettő.

Itt jegyezném meg: a tizenegy felvétel nagyon hasonlít, apró részletekben viszont ordító különbségek vannak, akár egy tétel első tíz üteme után megmondhatjuk, ugyanazt halljuk-e, nem kell ehhez kotta, hiba, szinkronindítás. Csakhogy ha hamisítást gyanítunk, semmi sem szavatolja, hogy egy tételt egy másik előadás egészéből másoltak, bármelyik tétel jól vágható több ponton is. A diszkográfiák ismernek is ilyet, a Classical Disk 880.456 kiadványa az 1942. márciusinak és az 1951-es ismert bayreuth-inak a kompilációja – két rettenetesen különböző felvételt sikerült összemásolni. Aggasztó.

Innentől tehát csak idő és türelem kérdése, meg némi szerencséé, meddig jutunk az identifikációban. A részletek külön szaktanulmányba illenek, e cikk terjedelmén és műfaján messze túllépnek. Most tehát csak az eredményeket, következtetéseimet írom le.

Az első tételről bátran ki merem jelenteni, hogy azonos a márciusi előadással. Nemcsak azért, mert mindvégig jól szinkronizálható, nemcsak azért, mert 12 hiba megegyezik, és csak három olyan nem, amit nem is lehet elég jól hallani. Ezzel együtt gyanús a tétel eleje, mintha a 17. ütemnél vágás lenne, és az 51-es ütem felütésében nagyobb a kivárás a márciusi lemezen – de szünetet vágni nem nagy kunszt. Ha mégis minden kétséget kizáróan kiderül egyszer, hogy két különböző előadásról van szó, még mélyebben leborulok Furtwängler zsenije előtt.

A második tételben is sok hiba vagy jellegzetesség egyezik, mégsem sikerül a két felvételt szinkronizálnom. Kénytelen vagyok azt mondani: hasonlít, de nem azonos. Hosszú szakaszokon jól szinkronba hozható azonban az 1937-es felvétellel – csak a trióban más (1937-ben mintha részeg lenne a kürtös, csúszkál ide-oda, amit az 1942-es felvételen nem tapasztalunk).

A harmadik tétel – eslő benyomásunknak megfelelően – a legnehezebb. Az eleje csak az 1942 márciusival azonos felfogású, később azonban az áprilisinak mondott felvétel begyorsul. A nagyon gyakran használt portamentók miatt csak a korai Furtwängler-felvételek gyanúsak (később jóval kevésbé élt a Mester ezzel az eszközzel). Szubjektíve pedig ez a tétel az inkriminált kiadásban nagyon vágatlannak, nagyon egy előadásnak tűnik – szemben a márciusi felvétellel nem tartalmazza viszont a 120. ütem végén a 2. kürt súlyos bakiját (ahol egy ütésssel hamarabb indul el felfele). Ha nem is vagyok teljesen meggyőződve, itt úgy érzem, olyan előadást hallhatunk, amit másutt nem. Csak az a kérdés: mikorit. A diszkográfiák ugyanis tudnak pl. egy 1932. április 18-ai kiadatlan felvételről (legalábbis részletekről), nem tudnak viszont mindenről, ami előkerülhet (pl. az IMG-EMI tavaly kiadott háborús 5. szimfóniájáról sem). Vagy ennyi gyanakvás már rosszindulat részemről? Nem, csak jó lenne tudni, mit hallok…

A negyedik tételnél viszont épp az a benyomásom, nem egy előadást hallok, hanem több részletet. Mintha az énekesekben is csere lenne menet közben. Elvileg az áprilisi koncerten Erna Berger, Gertrude Pitzinger, Helge Rosvaenge és Rudolf Watzke énekel, a tenor kivételével ugyanaz a kvartett, akik az 1937-es felvételen. (Rosvaenge egyetlen másik Furtwängler-előadásban sem működik közre, Watzke viszont az 1942 márciusin is, hogy ne legyen olyan könnyű a dolgunk). A tétel indítása, a teljes zenekari bevezető megegyezik

Mindez természetesen spekuláció. Inkább kérdésfeltevés, mint bizonyítás. Ha tetszik: játék, ha tetszik, új legenda. Mégis levonhatunk egy (zenehallgatóként cseppet sem mellékes) súlyos következtetést: igazán sose tudhatjuk, mit hallgatunk. Másképp fogalmazva: illúzió azt gondolni, Furtwängler koncertjét halljuk, ha felteszünk egy Furtwängler-lemezt. Nem, lemezt hallgatunk, kiadást hallgatunk, „prést” hallgatunk. Végső soron zenét – de amit hallunk, csak úgy viszonyul az eredetihez, mint Leonardo Mona Lisája a modelljéhez (aki talán sose létezett).


2)

Ha Boyden Richard Strauss-monográfiáját elolvassuk, világossá válik, Furtwängler mennyivel etikusabban viselkedett, mint az idős zeneszerző, nem beszélve Clemens Kraussról és más zenészekről. Az etika azonban csak nyelvtanilag fokozható princípium, az „etikus”-nál az „etikusabb” nem több, hanem kevesebb. Mások etikátlansága pedig senkit se ment fel. A kérdés tehát az: etikus volt-e Furtwängler, vagy nem.

Óvatosnak kell lennünk, ha valakit önmagában azért vádolunk, mert nem ment el egy rossz rendszer elől. Kollaboráns volt-e Nádas Péter, aki tiltólistán volt a nyolcvanas évek elején, később mégis a kor reprezentatív írója lett? Abszurdum, nyilvánvalóan – szinte magyarázatra se szorul. De ezek a magyarázatra nem szoruló esetek nem azt mutatják-e, hogy megítélésünk szubjektív?

Másrészt néha könnyebb választás elmenni, kilépni, nem vállalni semmit abból, ami történik. Miért megy el egy befutott művész? Többnyire valamiért. Valami elől, ahogy a zsidó származású karmesterek elmenetek a harmincas években, vagy egy pofon miatt egy másik fasiszta rezsimet 9 éven keresztül kiszolgáló Toscanini; és valami, pl. egy felkínált állás kedvéért. Nagyon ritka, hogy egy befutott ember pusztán azért emigráljon, mert az ízlése ezt diktálja, anélkül, hogy új hazájában biztosítottnak látná az egzisztenciáját. Aki emigrál, így vagy úgy, később természetesen – már csak önigazolásból is – elítéli azokat, akik maradtak. Volt-e egyetlen otthon maradt német, aki Furtwänglert elítélte? Vagy ez pusztán az ő önigazolásuk?

Miért marad valaki otthon? Pl. a 15-ös busz megállójáért, mert azt nem viheti magával. Vagy mert mikor indulnánk, esik az eső. Vagy süt a nap. Másnap talán találkoznánk avval a lánnyal, akivel talán érdemes lenne mégis találkozni. Vagy egyszerűen fáj a lábkörmünk, mert belenyírtunk. Ezer és egy hasonlóan kicsiny emberi tényező motiválhat a döntésben, s legtöbbször utólag magunk se tudjuk, miért döntöttünk így vagy úgy (Kukorelly Tündérvölgyéből az a kedvenc jelenetem, mikor 56-ban a család be van csomagolva, várják a teherautót, mely elviszi őket Bécsbe – és mikor megérkezik: maradnak).

Emberi tényező a szakmai féltékenység is. Karajant Szabó István filmje is megingathatatlan érvként hozza fel Furtwänglerrel szemben. Na és? Az ember féltékeny kollégáira. Hogy aztán ennek meddig terjednek a következményei, hogy mire hajlandó Furtwängler azért, hogy ne Karajannak legyen jó? Talán sose derül ki. Annyi kiderül viszont, hogy Furtwängler keményen tartja magát bizonyos elvekhez – sose vállal szereplést megszállt területen, menti a zenészeit, amennyire lehet, nem hagyja abba elméleti cikkeinek írását, hogy három nagyon távoli, más-más súlyú példát említsek. De kollaboráns volt-e Ferencsik János, csak mert szerepet vállalt? Eszünkbe jut-e ezt felvetni? És ha igen, akkor hol a határ?

Félreértés ne essék: nem akarok glóriát látni Furtwängler feje körül. Csak úgy érzem, annak alapján, ami tudható, nincs okunk elítélni őt. Hogy mégis miért épp az ő neve kapcsán merül fel a kollaboráció vádja ma is? Ennek érzésem szerint három oka van.

Az első: ő a legjobb. Az otthon maradt német karmesterek közt nemcsak a legjobb, de a legnagyobb tekintély is (emberileg). Ha mégis bűnös, akkor könnyebb a többieket elítélni (vagy a túloldalról épp felmenteni, „lám Furtwängler is”). A nácitlanítóknak ugyanazért kell épp az ő trófeája, mint Hitlernek.

A másik: Furtwängler értelmiségi. Boyden Richard Strauss-könyvéről írott cikkemnek olyasmi végkicsengése van, hogy egyformán nem ítélem el a náci pártba többször belépő karrierista Karajant, Schwarzkopfot, Giesekinget vagy Richard Strausst, ahogy a villanyszerelőt, a kiskatonát vagy a tornatanárt: egyikük sem értelmiségi. Ma másképp fogalmaznék: éppúgy elítélem ezt is, azt is. A józan ész, az arányérzék nem iskolázottság kérdése. Mégis mást várunk el attól az értelmiségitől, aki gondolkodik. Furtwängler pedig értelmiségi volt. Ugyanazok a nem zenei tárgyú kérdések húzódnak végig elméleti írásain, ugyanazok a filozófiai iskolák hatnak rá, ugyanazokkal vitázik, mint Thomas Mann. Furtwängler, a gondolkodó, része a német kultúrának; ugyanez Schwarzkopfról, de akár Richard Starussról, a gondolkodóról nem mondható el.

A harmadik ok: Furtwängler lelki alkata. Ha valaki nagyon hisz magában, tankként, emelt fővel, magabiztosan képes túllépni nyilvánvaló bűnökön – elég a hazai politikai életben körülnézni –, a világ megbocsát; de csak annak, aki emelt fővel jár. Karajan világszerte népszerű még Furtwängler életében. Furtwängler egyetlen területen volt magabiztos: a zenében. A karmesteri pulpituson állva nyoma sincs annak, hogy amúgy mennyire vívódó alkat volt. Azokat a kérdéseket, melyeket saját kora és az utókor feltett neki, önmagának is feltette, valószínűleg hamarabb, mint más. Mert maga sem volt biztos magában – vagyis tudta, hogy ezekre a kérdésekre nem adható egyértelmű válasz. És aki vívódik, aki nem bízik magában, aki nem hiszi azt, hogy 100%-ig igaza van, azon halála után ötven évvel is el lehet verni a port. Ehhez még tényekre sincs szükség.

1942. április 19., Hitler születésnapjának előestéje. A Berlini Filharmonikus Zenekar Beethoven 9. szimfóniáját adja elő, vezényel: Wilhelm Furtwängler. Ennyi a tény. Az összes többi kérdéses.

Ajánlott cikkek