Az itt következő cikk bevezetésében előre figyelmeztetek mindenkit, hogy alább egy teljesen szubjektív Karajan-képet próbálok felvázolni. Őt és más előadókat illető (a helyhiány miatt időnként sommás) megjegyzéseimmel sokan fognak vitázni, sőt az sem kizárt, hogy egyeseket fel fog háborítani, amit írok. A vita helyes: egy kicsit ez is a célom, vitát generálni. Karajan személye és muzsikálása kezdetektől fogva sok vitára adott okot. Ha ma nem vitatkozunk róla, az annyit jelent: nem fontos. Cikkem első tézise épp az, hogy Karajan ma is fontos. Felháborodásra azonban nincs ok, hiszen ez csak az én véleményem.
*
Másrészt kénytelen vagyok elfogultságomat bejelenteni. Karajan életművének nagyon kevés kivételtől eltekintve szinte egésze két mai kiadónál jelent (jelenik vagy nem jelenik) meg: az EMI-nál, melynek forgalmazásában hosszú ideje érintett vagyok, és melynek éppoly régóta vagyok lelkes vásárlója, mint a konkurens Universalnak (mely Karajan esetében a Deccát és a Deutrsche Grammophont takarja). Karajan-lemezeimben a két kiadó fej fej mellett képviselteti magát. Ha minden komolyzene-kedvelő csak annyit vásárol a Universaltól, mint amennyit én, amióta az EMI kapcsán említhető a nevem, avval alighanem Nádori Péterék is kiegyeznek. Ezzel együtt próbálok innen is, onnan is (pozitív és negatív) példákat keresni, de a lemezhallgató már csak olyan, hogy nem a kiadó érdekli, hanem az előadás.
*
Karajan-jelenségről legalább ötven éve divat beszélni. Lehet, hogy hatvan. Amikor a háború után a náci pártba a biztonság kedvéért kétszer belépő karmestert 1947-ben London tárt karokkal várta (miközben a párton kívüli, a náci kultúrpolitikával vezércikkben szembeszálló, megszállt területen fellépést nem vállaló, zsidó zenekari tagokat mentő Furtwänglert legszívesebben élete végéig elhallgattatták volna, mint a kevésbé ártatlan Mengelberget), hogy élete végéig a legkiválóbb zenekarokat bízzák vezetésére, megkezdődött valami, ami azóta is tart, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Idén, hogy Karajan száz éves lenne, a személye és zenélése körüli viták felélénkülnek – míg a boltokat ellepik a rafináltan csomagolt újrakiadások és a soha nem hallott felvételek. Ha Karajan élne, örülne: a lemezipar, a zeneüzlet rengeteget köszönhet neki – és a nevének.
Nem állhattam meg, hogy előző bekezdésben magam is ne csatlakozzam azokhoz, akik az osztrák karmesternek nem csak a zenélésével foglalkozzanak – elsősorban azért, hogy a cikk hátralevő részében lemezeire koncentrálhassak. Mert bár nem szeretem Karajant (Schwarzkopfot, Giesekinget, Clemes Krausst vagy Richard Strausst) személyéért vagy politikai meggyőződéséért (és karrierizmusáért), nagy veszteségnek tartom, hogy Mengelbergtől nem állhat a polcomon háború utáni felvételeinek garmadája. És miközben talán azért veszek több Karajan-LP-t, mint -CD-t, mert azok borítójáról még nem a tökéletesen ízlésficamos, saját repülőgépe előtt divatozó vén ficsúr néz vissza, és hasonlóképp nem vágyom DVD-felvételeire, hogy el kelljen viselnem modoros, minden rezdülésében átgondolt színészi – és nem karmesteri – munkájának látványát, birtokomban lévő többszáz lemeznyi felvételének jelentős részét gyakran hallgatom.
Magyarországon Karajan sokáig kitüntetett helyzetben volt: a 3. műsorból (később: Bartók Rádióból) és a Hungaroton licenszlemezeiről senkit sem ismerhettünk meg ilyen alaposan a „nyugati” előadók közül. Ez a hetvenes-nyolcvanas éveknek ugyanaz az ízléskorlátja, mely az Amadeus vonósnégyest, Kempffet, Menuhint tette meg „legjobbnak”, miközben mondjuk Horensteinről vagy a Pro Arte vonósnégyesről csak kevesek hallottak. Ez persze nem minősíti Karajant (Széllt, Kempffet, Mehuhint), és azért azt is lássuk be: az akkori Bartók Rádióból és Hungarotontól igen széles műveltségre tehetett szert az, akinek ez volt a célja. Ráadásul 50 forintért kaphatók voltak Furtwängler „szovjet felvételei” – csak akkor még nagyon kevesen tudták, ki az a Furtwängler. (Neki egyébként a hetvenes években Nyugaton mindössze két EMI-lemeze volt forgalomban: a bayreuthi Kilencedik és a Trisztán – egyik sem számított kasszasikernek. Hiába, a komolyzenében is fontos a divat.)
Ezzel együtt – tudom, ilyet sem illik mondani – Ferencsik kiváló Beethoven 9.-je és Pastorale-ja mellett felüdülés volt végre egy rendes Eroicát vagy Ötödiket hallani, amikor a Karajan hetvenes évekbeli Beethoven-ciklusa idehaza is megjelent – akkor is, ha ma már nem szeretem Karajan Beethovenjeit. Nem szeretem, de zavar, hogy az utolsó (digitális) sorozatból még mindig hiányzik három szimfónia. És ez nem a „rovargyűjtő” beteges hozzáállása. Mert miközben Ansermet vagy Schuricht Beethovenjeit bármikor izgalmasabbnak találom, Karajan összességében még náluk is fontosabb előadóm. Abba a kategóriába, ahol ő nálam áll, a karmesterek közül csak Furtwängler, Mengelberg, Klemperer és Bruno Walter tartozik. Akiktől minden érdekel, a gyengébb teljesítmény is. És ezt a rangot egyetlen dologgal vívták ki: a felvételeikkel.
Noha itt is vannak legendák: pl. Karajan hangmérnöki füléről, hogy csak egyet említsek. Bennem régóta motoszkál, hogy nem vette észre senki, hogy a hetvenes években készült (DG) Patetikus szimfónia scherzójában rosszkor üt a cintányér? Hogy az EMI Dvořák 8. második tételében az üstdob rendre eggyel késik? (És rögtön tegyük mellé: nagyszerű Patetikusok sora és talán a legjobb Dvořák 8. – a digitális DG – fűződik Karajan nevéhez.) És ezek nem olyan hibák, mint mikor Klemperer nem vette újra az Oxfordi szimfónia menüettjét a trióban egy ízben hamarabb induló oboista miatt. Klemperert nem érdekelte a lemez, a lemezipar: őt az előadás érdekelte, és az említett Haydn-mű felvétele is bizonyítja, mennyire igaza volt. Karajant viszont szinte más sem érdekelte, csak a produktum, illetve annak piaci hozadéka. Ugyancsak érthetetlen, miért olyan hamisak a kórusok a pálya második felében – az egyébként lenyűgöző Mozart c-moll misét hadd említsem (hogy mondjuk ne a Máté-passiót kelljen). Nem hallotta volna?
Karajan „jókor halt meg”: élete végén még tartott töretlen sztárkultusza. Azóta mintha ellendivat lenne. Ma nem illik Karajant szeretni. A régizenés mozgalom, Lebrecht könyve (Maestro), valamint a mai kor ügyeletes zsenijei mintha homályba burkolnák nemcsak Karajant, hanem az egész nemzedéket, melynek ő volt az utolsó túlélője. És terjednek az ellenlegendák: hogy Karajan nem tudott Bachot, Mozartot vezényelni, sőt, aki ilyet hallgat, az legalábbis félművelt, és hogy ilyeneket kiadni a kultúra elleni vétség. Mit tehetünk az efféle sommás (elő-) ítéletekkel? Vitatkozni nem érdemes velük: cáfolatot csak a tapasztalat adhat. Nosza, hallgassuk meg az ötvenes évek elején felvett h-moll misét! Noha tudjuk, ez nem egy (igazi) előadás, annyira, hogy a kórustételeket és a szólókat más helyszínen (nevezetesen Londonban és Bécsben), más zenekarral vette fel az akkor még ifjú karmester. Szívesen mondanám, tessék nekem jobb h-moll misét mutatni, de az efféle „licitálás” értelmetlen, mert szubjektív. Ám aki megismeri ezt a felvételt, soha többet nem ejt ki a száján olyat, hogy Karajan ne tudna kórust kezelni, vagy hogy vastag lenne a zenekar. Csak azt nem értem, de ez már az én bajom, hogy aki ilyet tud, attól hogy telik ki a későbbi (valóban erősen támadható, számomra is nehezen elviselhető) h-moll mise-felvétel. Vagy vegyük a Mozartokat: a Prágai szimfónia mindig ragyogó – az Esz-dúrt mindig unom. És ugyanazért: mert egyformán szép és szép akar lenni. De ha a K.251-es vagy a 334-es szerenádot nem ismerjük, nem alkothatunk véleményt Karajan Mozartjáról. És akkor nem beszéltünk a Cosiról, ami nálam a legek közt tartatik nyilván, és ne feledkezzünk meg (prózai dialógusok hiánya ide vagy oda) a korai Varázsfuvoláról sem. Tehát milyen Karajan Mozartja? Hol közepes, hol nagyszerű. De semmiképp sem olyan, amilyennek manapság sommásan tartják.
Vannak persze olyan szerzők, akik mindig „jól álltak” Karajannak. Richard Strauss: ebben talán sokan egyetértenek velem. És bizonyára kevesebben a Haydn-kérdésben. Teremtése (a stúdió és a koncert) nagyszerű, Az évszakok ma is a kedvenc előadásom (noha tudom, hallom, hogy a kórus nehézkes, helyenként vastag, horribile dictu: hamis). És itt vannak a szimfóniák: a néhány korábbi (EMI, Decca) után a két DG-ciklus: különösen a párizsiak (No.82-87) remekek. Tudom, nagyon szimfonikus, erőteljes és szép megközelítés. És baj az?
A legendák, előítéletek közé tartozik Karajan életművének korszakolása. Hogy erős indulás után a hetvenes évekre ellaposodott volna, majd öregkorában – a digitális érában – ismét csúcsokat ért volna el. Ha a négy Beethoven- (vagy Brahms-) ciklust nézzük, talán érvényes az ítélet, mert valóban a hetvenes évekbeli a legjellegtelenebb – de ne innen nézzük, mert Beethovent Munch is sokkal izgalmasabban vezényel, csak épp nincs divatban (és forgalomban). Hanem vegyük pl. a hetvenes évek remek Mahlereit, Richard Straussait, a nagyszerű Schumann-szimfóniákat. És ha tudunk is örökérvényűbb Schuberteket sorolni, mint az ő Nagy C-dúrja vagy Befejezetlenje, azért ez a két előadás a nagyon-nagyon jók közé tartozik, viszont komplett Schubert-ciklusból messze kiemelkedik Karajané. És akkor nem említettük Bartók Zenéjét, amit kevesen értenek úgy, mint ő. Másrészt a pálya elejéről és végéről is találunk gyengébb teljesítményeket.
Nincs olyan műfaj, ahol Karajan megkerülhető lenne. Az operák közül én az említett Cosi mellett a Rózsalovagot (szintén Schwarzkopf), a Falstaffot és A trubadúrt említeném. Szimfóniákat fentebb soroltam. Versenyművek közül az amúgy erősen közepes Anne-Sophie Mutter-féle Mozart A-dúrt és Mendelssohnt, és persze a Gieseking-féle Mozartokat, Beethoveneket, Schumannt és Grieget, és „még perszébb” a Dennis Brain-féle Mozart kürtversenyeket. Az oratorikus művek közt a felsoroltak mellett egyik kedvencem a hatvanas évek elejének Német Requiemje (Janowitz-Berry). A digitális Kiállítás képei úgy jó, ahogy van, a huszadik századi repertoárban pedig rosszat nehéz találni. És akkor nem beszéltünk a könnyebb műfajról, a mindig ragyogóan szellemes és izgalmas Johann Straussokról, vagy olyan kisebb szerzőkről, mint Balakirev vagy Britten. Nem említettem Brucknert, Mendelssohnt vagy Wagnert, noha itt is találhatni kincseket, csak válogatni kell. A sor természetesen folytatható, csak nem akarok abba a (katalógus-) számokon nevető bolondokhoz hasonlítani.
Karajan tehát fontos, nagy karmester – talán másképp, mint ahogy harminc éve láttuk, de az idő rostáján felül maradó több tucat lemez ugyanúgy bizonyíték erre, mint az, hogy ma is érdemes róla vitatkozni. Remélhető, hogy az idő múlásával egyre inkább felvételeiről, lemezeiről fog szólni a vita.
