Egy könyv, melynek tárgya Mozart, A varázsfuvola, a 18. század, a szabadkőművesség – és mindezek 19. századi tovább- és túlélése: azt hittem, nem kell messzire mennem, ha a célközönséget keresem. Ezt a könyvet nekem írták – gondoltam. Hogy Uhrman György Mozart csendestársa című könyve mégsem szerzett féktelen élvezetet, annak több oka van.
Az első: műfaji. Szerb Antal A királyné nyaklánca című műve mintául szolgált Uhrman könyvéhez – nekem sem az a bajom, hogy a Mozart csendestársa regény is, esszé is, tudományos kutakodás is. Az sem akkora baj, hogy a mű a végén sem áll össze kerek egésszé – szerzőjének (1932-2003) nem volt elég élete utolsó 25 éve, hogy rögeszméjét kerek formába öntse, de a könyv így is roppant értékes és érdekes – lehetne. Olcsó volna persze azt mondani, hogy ha ezt is Szerb Antal írja, jobban élveznénk, és kétségtelen, hogy Uhrman műve stiláris problémákat is felvet (az agyamra megy pl. az áltájszólásban fonetikusan suksükölő Schikaneder), de a könyvvel nem ez a baj.
Adott tehát egy vegyes műfajú könyv, nagyrészt fikció, melynek komoly filológiai háttere van. Tudományosan azonban teljesen használhatatlan, ugyanis hiába van a nagydoktori értekezéseket megszégyenítően gazdag irodalomjegyzék, ha nincsenek jegyzetek, hiába a névmagyarázat, ha nincs névmutató. Uhrman küzd: elsősorban önmagával, kisebbségi érzésével – és ez a műből derül ki. Régi, talán gyerekkori mániáját írja meg, mindent hozzáolvas, amit lehet – de mivel nem „céhbeli”, nem mer igazán játékos lenni, eljátszani a „hátha mégis úgy lehetne” kérdésével, ehelyett összemossa a tudhatót a nem tudhatóval, közben olvasottságát bizonygatja. Így még az sem világos, volt-e a főszereplő Gieseckének naplója, melynek tényleg elveszett-e a számunkra legfontosabb kötete. Nem világos, az idézett dokumentumok melyike kitaláció (Da Ponte „elveszett naplójegyzete” bizonyosan az, de mi a helyzet a levelekkel?), így az olvasó a mű végén semmivel sem tudhat többet arról, ami a könyv tézise, mint az elején. Jellemző Uhrman tudományosságára a következő mondat (392. old.): „A bécsi találkozás (részleteiben általam költött, ám lényegében tényekkel és adatokkal sűrűn kevert) leírása hiteles dokumentumon alapszik.”
Alighanem azonban nem innen, a bajok felől kellene nekifutni a Mozart csendestársának – ahogy a regény olvasását sem az elején érdemes kezdeni, de hogy hol, azt csak később árulom el.
„Ki írta Shakespeare műveit” – ez a Shakespeare-filológusok egy része szerint a Shakespeare-filológia alapkérdése. Más részük azt mondja, törődjünk a művekkel, és nevezzük a Shakespeare-művek szerzőjét (az egyszerűség kedvéért) Shakespeare-nek. Ugyanez a helyzet Schikanederrel, pontosabban A varázsfuvola szövegkönyvének szerzőjével. Robbins Landon így fogalmaz: „A mi szempontunkból lényegtelen, milyen szerepet játszott a darab keletkezésében Giesecke és egy Cantes nevű pálos atya, ezért nem igényli további vizsgálódásunkat” (1791 – Mozart utolsó éve, 139. old., ford.: Győri László). Wolfgang Hildesheimer a több szerző, „teamwork” mellett érvel (Mozart – Gondolat, 1985.: 285. skk. old.), az egyébként kiváló Braunbehrens épp ellenkezőleg („egyáltalán, az ember eltűnődik, hogyan lehet kétségbevonni azt [Schikaneder szerzőségét] – Mozart – a bécsi évek, 472.old., ford.: Győri László). A filológusoknak egyetlen forrás áll rendelkezésére pro és kontra: Julius Cornet 1849-ben megjelent feljegyzése, mely Giesecke egy 1819-es kijelentését vázolja, mely szerint Giesecke szerezte volna A varázsfuvola szövegét (a forrást épp Uhrman közli, a Cornet hitele című fejezetben, mely a könyv legkiválóbb részlete). Braunbehrens és pártja izmozik, épp Uhrman könyve szolgáltat kellő cáfolatot „érveikre”. Az egyetlen, másodkézből való, 30 évvel megkésett lejegyzésű forrás természetesen ahhoz sem elegendő, hogy Gieseckét elfogadjuk szerzőként vagy szerzőtársként, de kizárni sincs okunk ennek lehetőségét, eljátszani a gondolattal, ebből regényt írni pedig nagyszerű ötlet.
Hasonlóan izgalmas ötlet Mozart korát megeleveníteni. Mi menthetetlenül a romantikán nevelkedtünk, Mikszáth és Jókai kortársunk, de alig tudunk mit kezdeni Bessenyeivel, Batsányival, horribile dictu Kazinczyval és Csokonaival (aki a „Boszorkánysípot” kétszer is lefordította). A könyv egyik erénye, hogy élettel tölti meg ezt a kort, a figyelmes olvasó például alig várja, hogy Kazinczyt lekaphassa a könyvespolcról. A romantika egyénkultuszával szemben a közösség, az eszmékbe vetett hit, a sokszínű ember (a polihisztor) áll a középpontban: Giesecke, a mineralógus professzor, aki mellesleg költő, szövegkönyvíró és színész, és aki életében egyszer kottyantja el, hogy köze van A varázsfuvolához. De a könyv főszereplője Van Swieten vagy Born, Kazinczy vagy Haydn, és természetesen Mozart, aki a legjobban érti Giesecke és A varázsfuvola antik és egyéb utalásait. Ennek kapcsán természetesen Uhrman műelemzése olvasható, többször is (a könyv leghosszabb fejezete, a Xaver Mozartnak írott fiktív levél és körítése egybefüggő elemzést állít elénk, de az opera keletkezésének sztorija is bőven rejt magában elmélyült filológiai utánjárást). Uhrman egy helyütt idézi is Aranyt („gondolta a fene”) – magam sem vagyok biztos abban, hogy A varázsfuvola szerzői – hasonlóan a Shakespeare-művek szerzőjéhez (bárkik lettek légyen is) – az összes antik görög, egyiptomi, ószövetségi és szabadkőműves utalás tudatában írták, amit írtak, s különösen az a fejezet „magas” ebből a szempontból, melyet végül Uhrman fia fejezett be vázlatosan („A tanítás”), ha mégoly izgalmas is.
A „récit” bénasága mutatkozik ott is, ahol a szabadkőművességről esik szó: Uhrman úgy viselkedik, mint aki nincs beavatva, egyszersmind mint aki ennél sokkal többet tud, csak fél titkot elárulni – holott amit leír (és annak többszöröse) hozzáférhető mondjuk az Encyclopedia Britannicában. Persze kellő bizonyítékot kapunk arra nézvést, hogy A varázsfuvola szabadkőműves opera (ha eleddig nem tudtuk volna).
Az ilyen elbeszélői ügyetlenségek miatt nehézkes és körülményes Uhrman könyve, bizony ráfért volna egy jó adag húzás, ami szerkesztői feladat. A szerkesztő azonban Uhrman Iván, akinek a kezét az apja iránti tisztelet és kegyelet erősen megkötötte. Így az olvasó dolga, hogy a regényt utólag összerakja, ki-ki arra helyezve a hangsúlyt, ami szívéhez közelebb áll: kihez a szellemtörténet, kihez a jellemábrázolás.
A jellemábrázolás, a jelenítés ugyanis a mű legnagyobb erénye. Amikor Uhrman szabadjára engedi fantáziáját, karakteres, szerethető alakot kreál gyakorlatilag bárkiből, a legkisebb mellékszereplőből is. A korrajz ugyanilyen találó, holott nem is egy korról van szó, hanem épp a változásról. Ebbe erősen belezavarnak a „jajj a vesém”-jellegű szappanoperai fordulatok (hogy lássuk ti., Mozartnak vesebántalmai vannak, mert – ha nem sejtenénk – meg fog halni). Talán túl erős olvasmányélmény lehetett A Tamás templom karnagya. Ezzel együtt a mű regény-része élvezetesen izgalmas, filológiai része pedig olyan magvas, hogy csak kiskanállal fogyasztva érdemes megemészteni. Fogalmazhatok úgy is: hetekig tart elolvasni (ez nálam nem dicséret), de utána is hetekig gondolkodunk rajta (ez az). Hogy a mű egésze milyen?
Utólag nehéz megmondani. A könyvet ugyanis Uhrman Iván utószavánál kellene elkezdenünk. Mire odaérünk, megszeretjük a szerzőt, aki jócskán beleszőtte magát a könyvbe – az utószó pedig meghatóan igazolja ezirányú sejtéseinket.
Megjelent: Polihisztorok könyve – Uhrman: György: Mozart csendestársa
