„Miért is járunk hangversenyre?” – szól Kerékfy Márton cikkének címe, és válaszol is rá később, a tőle megszokott magától értetődő egyszerűséggel: „mert művészi élményt akarunk adni és kapni”. A lemezhallgató ehhez halkan hozzáteszi: ettől még otthon is maradhatunk. Mégis van olyan koncert, melyen „ott kell lenni”.
Sokan éreztek így Dmitrij Baskirov fellépésével kapcsolatban. Az a gyanúm, a Tavaszi Fesztivál egyik melléfogása, hogy ezt a koncertet nem a Zeneakadémiába tették – az MTA Díszterme zsúfolásig megtelt, pótszékből sem lehetett volna többet elhelyezni. A felfokozott várakozás gyakran torkollik maximalizmusba (ld. Szokolov hangversenye). Volt, aki a szünetben hazament. Baskirov – akinek mentségére szól, hogy a reptéren elkeveredett a csomagja – a tolerálhatónál többet ütött mellé, olykor a kottával, olykor pedig az elvárt (vagy megszokott) stílussal állt hadi lábon. Ezt a koncertet mégis érdemes volt végighallgatni.
Egyrészt a hibák mellett az első pillanattól érezhettünk két dolgot: hogy a hangképzés Baskirovnál mennyire tudatos és fontos, illetve hogy zenélésének minden pillanata intellektuálisan izgalmas – akkor is, amikor vitatható. Mozart c-moll fantáziájának végén pl. van egy triolás kromatikus menet – ebben a triolát csak az hallotta, aki ismeri a művet. Mindig tudtam, ez Mozart egyik legmodernebb műve – Baskirovnál ezen volt a hangsúly. Haydn Esz-dúr szonátájában a lassú tétel hasonlíthatatlan szépségén. Beethovennél (Holdfény-szonáta) a gyengédség és az erő ellentétén (ennek első tétele vitán felül technikailag és megformálásában is tökéletes volt). A harmadik tétel hallatán viszont arra gondoltam, nem szeretnék pofont kapni az idős mester bal kezétől.
Igazán szünet után derült ki, mennyire érdemes volt maradni: a Chopin-művekre nemcsak a technika állt a helyére, hanem a kommunikáció is. Baskirov végre nemcsak az agy számára adott élményt, hanem magával ragadta a hallgatóságot. A Chopinek alatt és között (!) egy sóhajt sem lehetett hallani. Baskirov, aki az első részben feltűnően inkább a falat nézte, mint minket, innentől gesztusaiban is otthonosan viselkedett. A Schubert-átiratok a bonyodalmakat, kérdéseket, a mélységet (különösen a Doppelgänger és az Atlas), a két Rachmaninov-románc inkább az egyszerűséget emelte ki. Baskirov meggyőzött mindenkit: nagy koncertet hallunk, kit érdekel egy-egy félig sikerült futam. Mert itt és a ráadásokban egyszerre hallottuk a bölcs tanárt, akit már nem érdekelnek a világi hívságok; a világpolgárt, aki – épp ellenkezőleg – ma is elcsábít bárkit; a diákot, aki akár Mozartból is csúfot űz; a bárzongoristát, aki épp csak megmozgatja ujjait, el ne gémberedjenek; az indulataival alig bíró őserőt, akit megtanítottak társaságban viselkedni. Nincs ezen mit ragozni: Baskirov koncertje zeneileg és emberileg is izgalmas volt. Az ötödik ráadás után is arra gondoltam: elhallgatnék még egy félidőt vele. Tudnék mondani számos tökéletesebb koncertet, a közelmúltból is. Baskirové nem tökéletes volt – hanem megismételhetetlenül izgalmas. Én ezért járok hangversenyre.
Megjelent: Izgalmak
