Telefonbeszélgetés Polgár Lászlóval
Január elsején újabb kerek évfordulóhoz érkeztünk: Polgár László hatvanéves. Születésnapját a Magyar Állami Operaházban énekléssel ünnepli, ahol barátai, pályatársai körében lép fel. Polgár László cseppet sem érzi magát öregnek, munkakedve töretlen, tele van tervekkel. Koncertje előtt pár nappal zürichi otthonában hívtam fel.
– Mindenekelőtt boldog születésnapot és új évet kívánok Önnek.
Önöknek is.
– A kettő az Ön esetében egybeesik. Mit jelent Önnek a 60 év? Vágópont vagy csak egy szám?
Csak egy szám. A negyvenediket éltem meg nagyon nehezen. A fiatalságom akkor záródott le. Valami pedig elkezdődött. Négy évvel később családostul kitelepültem Svájcba. Ehhez persze alkalom kellett – előzőleg is volt külföldi meghívásom, Bécsben voltam három évig. Bécs sosem volt igazán fontos az életemben, csak azért, mert Hans Hotter ott tanított.
– Tudjuk, hogy Hotter előadónak ragyogó volt – és tanárnak?
Zseniális. Stílust, hozzáállást, technikát, sok minden mást is tanított.
– Visszatérve a születésnapra: az operaházin kívül milyen más ünneplés lesz még?
Semmilyen. Zürichben az ötvenedik születésnapomat ünnepelték.
– Mit érez a hazai ünnepléssel kapcsolatban?
Még nem tudom, mert nem volt meg az előadás. Félek kicsit, mert szentimentálissá válok, és az nem tesz jót az éneklésnek.
– Eddigi pályájára visszatekintve mire és kire emlékszik legszívesebben?
Nem lehet kiemelni abból a rengeteg élményből és névből egyet vagy kettőt. Igazságtalanság lenne. Mindenkitől próbáltam valamit ellesni, tanulni. Ez az én pályám rákfenéje: tanulnom kell, állandóan. És ez ma már nem megy úgy, mint régen. Az új szerepek lassabban mennek be a fejbe. Talán telítődik az ember agya.
– És a technikai továbbképzés véget ér-e valaha?
Sosem ér véget. Én minden nap éneklek, még álmomban is. Tanárom már régóta nincs, sajnos. Kevés mesterem volt: Eyssen Irén, Sipos Jenő, Kutrucz Éva, Pauk Anna, Jevgenyij Nyeszterenko, Hans Hotter, Révhegyi Olga néni. Ma már tanítva tanulok. A Zürichi Konzervatórium tanára vagyok tizenegy éve – folyamatosan tanítok, és ebből rengeteget lehet tanulni. Itt is, mesterkurzusokon is találkozom tehetséges fiatalokkal. Segítek, ahol tudok: magyarázok, megmutatom az elképzelésemet. De nemcsak énektechnikában lehet segíteni. Magyar tanítványaim közül nem egyet én indítottam el a pályán. Kedves tanítványom volt Szendrényi Kati, Egri Sándor – ők voltak az elsők –, Haraszti Miklós (aki átvitt értelemben nekem köszönheti pályáját és feleségét), Komlósi Ildikó. Rost Andreának az elindulásban segítettem, ösztökéltem erre a pályára. Akinek lehetett, segítettem. Tanítottam, tanácsokkal láttam el őket, vagy „csak” bemutattam olyanoknak, akik segíteni tudtak a pályájuk során.
– Az Ön pályáján is voltak sorsfordító pillanatok.
Itt két nevet említenék: Ljubimovot és Jean-Pierre Ponnelle-t. Ljubimovval 1982-ben egy Don Giovanniban dolgoztunk, neki köszönhetem, hogy Leporelló szerepét meg tudtam csinálni – rengeteget tanultam tőle, főleg önbizalmat. Ponnell pedig a nemzetközi karrieremet egyengette.
– Tudom, hogy ünneprontás ilyet kérdezni, de van-e olyan, amire nem szívesen emlékszik?
1978-ban Hamburgban Ozmint alakítottam. Ma már elmondhatom, hogy ez volt életem egyetlen sikertelen fellépése – nem rossz arány, ugye?
– Nem mondhatnám. Mozart kedvenc, vagy csak véletlenül jött szóba kétszer egymás után?
Mozart az örök szerelem, Bartók mellett. Megunhatatlan. Ide sorolhatnám még Verdit, Puccinit – a jó zenéket szeretem.
– Apropó, Bartók. Rég szerettem volna megkérdezni, mi az igaz története a Boulez-vezényelte Kékszakállúnak. Elterjedt a felvétel híre, aztán a lemez jóval később jelent meg.
Jessye Norman élt a vétójogával, és 5 évig nem engedte kiadni. Aztán a legjobb opera Grammy-díját kapta a felvétel.
– És nem sokra rá megjelent Fischer Iván – szerintem sokkal jobb – felvétele. Épp az Ön alakításában érzek óriási különbséget.
Én is sokkal jobban szeretem azt, de hát ez érthető. A Boulez-felvétel egy csalás: úgy volt, hogy hangversenyen rögzítik. Három koncert lement Chicagóban, és New Yorkba menet ért a telefon, hogy menjek vissza pár hangot javítani. Azt az utasítást kaptuk, hogy csak a hangokra koncentráljunk – végül ez jött ki lemezen, a koncerthez semmi köze. A koncertek nagyon jók voltak, csak Jessye Normannek volt egy permanens hibája: „Szép és nagy a te orszagod” – mindig így énekelte, Marton Éváék a harmadik sorban nevettek.
– Én meg épp azt figyeltem, mennyire lenyűgöző Norman magyar kiejtése.
Nagyon jó a füle, a rubatót is ragyogóan érzi, pedig előtte azt hittem, csak a magyarok tudhatják, érezhetik a rubatót ennyire. És nem mindennapi élmény ilyen hangáradat mellett énekelni. Pedig akkor volt a nagy lefogyása, amikor 80 kilót fogyott. Mindenkinek bemutatott, hordozott körbe az ismerősei közt, mint a véres kardot…
– Más partnereket említene, akikkel különösen szeretett együtt énekelni?
A magyarok közül. Tokodi Ilonát, Komlósi Ildikót, Kelen Pétert, Molnár Andrást, Kasza Katit mindenképp megemlítem – velük mindig nagyszerű volt együtt lenni a színpadon. Melis nagy eszménykép volt.
– Más eszmények?
A basszisták közül Ghiaurov, Siepi és Christoff. Ghiaurovval megismerkedtem, és elmondhatom: kölcsönösen tiszteltük, szerettük egymást. Siepivel pedig Tokody Ica révén megadatott, hogy Halévy Zsidónőjének egyik próbáján mellette ülhettem – maradandó nyomokat hagyott bennem ez a próba.
– Térjünk át a kamarazenére. Dalénekesként kik a kedvenc partnerei?
Schiff-fel nagyszerű volt együtt dolgozni, Jandót nagyon szeretem, de ne feledjük Nagy Pétert. Klukon Edittel is nagyon jó élmény volt legutóbb a Schwanengesang.
– Milyen az opera- és a daléneklés aránya?
Nem annyi, amennyinek szeretném. Ideális 2/3-1/3 volna, de ma 1% körül van igény a dalokra. Az emberek rohannak. A daléneklés pedig intim műfaj. Hangulat, idő kell hozzá. Nemcsak nekem koncentráció, a nézőnek is. Nem lehet beesni egy dalkoncertre.
– Ön egyszerre látja kívülről és belülről az Operaház sorsát.
Két éve nyugdíjas vagyok. Méltánytalan helyzetbe sodortak, amit csak így lehetett megoldani. Nehezen élem meg, mert a magyar közönséget szeretem, és ők is engem, és ez a szeretet nagyon hiányzik.
– Érezte legutóbb, a Művészetek Palotájában a Don Giovanni közben?
A szeretetet ott is éreztem, a légkondival viszont nem volt szerencsém. Nehéz szerep a Commendatoréé, mert a két rövid, de fontos jelenés közt két és fél óra telik el – ezalatt lerekedtem, alig tudtam befejezni az előadást. Előtte viszont nagyon jól sikerült a lemezfelvétel.
– Mi a véleménye a Művészetek Palotája Bartók-terméről?
Nemcsak szép a terem, hanem jól is hallja az ember magát benne.
– Daléneklésre is alkalmas?
Természetesen. Klukon Edittel próbáltunk, igaz, üres teremben a Schwanengesangot, nagyon kellemes volt – szerintem közönséggel megtöltve is jó lenne. Persze ha az ember jól énekel, az nem terem kérdése, 1984-ben az Opera felújítása után elterjedt, hogy tönkretették az akusztikát. Aztán a Bolsoj a Borisszal vendégszerepelt, s rögtön kiderült: nem az akusztikával van baj…
– Hány éves korig lehet énekelni? Ha mestereiből indulunk ki, elég sokáig!
Nyesztyerenko 69 lesz január 9.-én, és még mindig énekel. Hotterrel magadatott egy színpadon énekelnem (a Varázsfuvolában ő volt a Sprecher, én pedig Sarastro), akkor volt 75-76, de még tíz évvel később is énekelt. Ez biológiai dolog, ki meddig bírja, nincs szabály. Annak idején, pályakezdésemkor elhatároztam, ötvenévesen abbahagyom, utána csak a tanítás maradjon. Ma azt gondolom, amíg én magam élvezem, addig énekelhetek.
– Magyarországon mikor hallhatjuk legközelebb?
Január 7-én a Walkürben, áprilisban pedig a Parsifalban. Ezt tudom, a többi most még nem biztos.
– Remélem, még sokszor tudunk beszélgetni, akár ünnepek kapcsán, akár csak azért, mert Magyarországon jár. Köszönöm az interjút.
Megjelent: „Hatvan? Csak egy szám”
