A szünetben annyit tudok mondani, ugye megmondtam. Mintha részem lenne abban, amit az előző háromnegyed órában hallhattunk. A végén meg még ennyit se, csak nem akaródzik hazamenni, muszáj legalább azt hallgatni, mások hogy lelkesednek, és bölcsen bólogatni. És bízni benne, hogy másnapra kerek mondatokba szűrődik a tanulság.
Lemezeiről ugyanaz az élmény köszön vissza, mint két általam hallott koncertjéről. A felvételek húsz évvel korábban készültek; de ez csak a borítóról derül ki, zeneileg semmi különbség. Egy ember, akinek a zongora az élete, ez látszik a koncerteken, ez hallatszik a lemezeken. Interjút nem ad, lemezfelvételeket nem készít. Továbbá nem érdekli az öltözködés, kissé az elhanyagoltság látszatát keltve lép a színpadra, hiába visel frakkot. Zenén kívüli eszközökkel nem kommunikál a közönséggel. Nemcsak sztár nem akar lenni, de szemmel láthatólag semmi sem érdekli, csak a zene, a zongora. A Zeneakadémia Nagytermében a sokadik ráadás után is folyamatos vastaps fogadja, a közönség feláll– az ő arcán a siker ugyanúgy nem látszik, mint előtte. Nem tudom, milyen ember lehet, azt gondolom, szomorú, és biztosan tudom, hallgatag. Nem mondja be a ráadásokat, begyakorolt mozdulatokkal végzi a meghajlást, harmadszorra megtanulhatjuk, most le fog ülni, hogy végre zongorázhasson, tovább. Az az érzésem, ha nem fogja a közönség menekülőre, ha nem találnánk el, milyen ütemben kell a tapssal elhalkulni, még most is játszana. Ez bárki másnál bosszantana – nála maximum mosolygok, és önző mód örülök. Kaptam egy harmadik félidőt.
Szokolov a legutolsó ráadást legutolsó ütemét épp úgy megformálja, mint az előző másfél óra zenét – egy pillanatig sem engedve ki vagy fel, a közönségnek is komoly feladatot adva. A fáradtságot azonban mintha csak mi éreznénk, rajta ¼ 11-kor se látszik több, mint ¾ 8-kor.
Chopin Szokolov számára éppoly fontos, mint Schubert (Bach, Brahms, Scarlatti vagy Prokofjev), és a lélegzetnyi szünet nélkül elhangzó közel órányi zenéből én is megismerhetek egy olyan Chopint, akit eddig kevésbé, a befelé forduló, játékosan matematikus, könyörtelenül szigorú szépség prófétáját. Chopin nagyon modern szerző, és a kis formákon túl a darabok közti összefüggések is sejtetődnek, nemcsak azonos műfajú műveken belül, hanem műfajok közt is, a tánc éppúgy jellemző az Impromptukre, amint az improvizatív jelleg a Polonéz-fantáziára vagy a Noktürnökre, és a sötét tónus mindezekre.
Számomra az igazán mellbevágó élmény a Schubert-szonáta, az utolsó előtti A-dúr. Van egy húros hangszer, a húrokat kalapács ütögeti, a kalapácsokat mindenféle áttételekkel a leütött billentyű, az előadó pedig csak itt, a sor végén (elején?), a billentyűk innenső oldalán foglal helyet. És most kiderül, mennyi múlik rajta, azon, hogy mit és hogyan csinál a billentyűkkel – most úgy érzem, ezt eddig ennyire senki másnál nem hallhattam. Nem, ez így nyilvánvalóan banális, nekifutok újra: énekhangtól, vonós hangszertől is ritkán hallani ennyi színt. De Szokolov zongorája nem énekel: mindig világos, hogy ütős hangszer, mindig világos, hogy sokszólamú. Amit ez az ember technikában tud, arra tényleg nem találunk szavakat, istenkísértésnek ható pianói sose kapnak mellékzöngét, de mikor úgy érzi, belecsap a húrokba, és ez is helyénvaló – a brutalitás a zenében van, pl. a második tétel kidolgozásában, nem a játékban, és Szokolov zongorája ilyenkor is zongoraként szól. A hangerő, az intenzitás változásai egy szemvillanás alatt megvalósulnak, ha Szokolov úgy látja helyesnek.
De mindez külsőség, technika, mely elengedhetetlen ahhoz, amit megmutat a zenéből. Schubert szonátája szokatlanul, richteresen lassú (ő a B-dúr szonátát játszotta hasonló tempóban), folyton változó, folyton áramló. De miközben hallgatom, úgy érzem, csak félig van igaza Perahiának, hogy Schubert minden pillanatban improvizál, az ütem elején nem tudni, mi lesz a végén – mert ez a zene logikus. Az ismétléseknél bólintanunk kell, mint a jó ismerősöknek szoktuk, és azt is észrevesszük, mennyi jó ismerősünk lett a mű végére. Eddig sose hallottam, hogy a mű első üteme köszön vissza a harmadik tétel triójában is, Szokolov egy leheletnyi agogikával megmutatja, de ezekben az agogikákban semmi manír, semmi magamutogatás. Egy-egy átfutó hang, egy trilla: nem tudtam, hogy ennyire fontos. Hogy azon veszem észre magam, a végső kérdéseken gondolkodom. Nem is annyira életen és halálon, azon is, mert Schubert erre bőven ad okot, hanem inkább azon, miért lesz valaki zongorista. Vagy mit is hallok most. Előadó-művészet? Szokolov semmit sem mutat magából. Csak a zenéből. Így kell ezek szerint Schubertet játszani? Szokolov fogta magát, és belépett a hermeneutikai körbe, mint más a pártba vagy a pocsolyába? Hol van ő, hol van Schubert és hol vagyok én?
Érzem, hogy Szokolov a legnagyobb zongorista, akivel mostanában találkoztam, és nem tudom megmondani, miért. Mert ilyen a technikai tudása? Mert ennyire érti a zenét? Mert ennyire szigorúan csak zenei eszközökkel kommunikál? Mert ennyire ismeri az életet? Mert ennyire megfoghatatlan? Lám, a tanulság kerek mondatokká áll össze másnapra: nem tudok semmit.
NEM JELENT MEG
