2005.01.06. Tisztázás vagy maszatolás?

Matthew Boyden: Richard Strauss

Ha valakiről vastag könyv jelenik meg, első ránézésre nem feltétlenül látjuk, monográfia vagy életrajz. Matthew Boyden kötete külsőben monográfiához áll közelebb: a nagyalakú könyvhöz gazdag jegyzetapparátus és névmutató társul. Ennek ellenére nem nevezhető szakmonográfiának: ugyan Strauss minden jelentősebb művéről szó van legalább egy-egy bekezdés erejéig, témája sokkal inkább Strauss, az ember.
Itt kezdődnek a nehézségek. Adott egy zeneszerző, akinek hosszú élete (1864–1949) a német kultúra és történelem megannyi fejezetét öleli át. És van egy életrajzíró, aki ezt a zeneszerzőt, az embert nem szereti. Én talán ekkor döntenék úgy, hogy másról írok 500 oldalas biográfiát – szörnyen frusztráló lehet évekig foglalkozni valakivel, aki taszít. Boyden másképp dönt. Strauss-életrajzának vezérmotívuma, hogy elénk tár egy moral insanityt, egy önző, pénzéhes, érzéketlen, a hatalomhoz dörgölőző, elvtelen és antiszemita nyárspolgárt, aki mellesleg kora legjelentősebb német zeneszerzője.

Mindez így igaz. Csak akkor minek az ötszáz oldal? Ezt negyede terjedelemben is elég lenne bizonyítani. De mintha Boyden megpróbálná megváltoztatni, tisztázni, de legalábbis megérteni Strausst, sikertelenül. Strauss nem változik, a tisztázáshoz viszont nem jók a premisszák – mindenekelőtt a műfaj. Írhatott volna kismonográfiát „Richard Strauss és az antiszemitizmus” vagy „Strauss és a hatalom” címmel, hagyva a Rózsalovagot a fenébe, ám ehhez alaposabb történelmi háttérkutatás, a korszak(ok) politikai, filozófiai, társadalmi és kultúrtörténeti bemutatása sem maradhatott volna el. Így kapunk mindenből egy kicsit, a Rózsalovagról is pár bekezdést, Wagner antiszemitizmusáról is húszat-harmincat – a tisztázás szándéka nélkül. Micsoda ziccer: áttekinteni a német kultúrfölény-elmélet történetét egy nyárspolgár zeneszerző életrajzán keresztül, történeti összefüggéseibe helyezni – hogy Wagnerben senki se náci zeneszerzőt lásson, mert az éppoly anakronizmus, mint Petőfin számonkérni a pártkatonát. Ha ez a tisztázás egyszer valakinek végre sikerülne, egész Izrael felszabadultan hallgathatna Wagnert. A tét tehát nem csekély.
És itt abba is hagyhatnánk a recenziót, mondván: Boyden könyve kihagyja ezt a ziccert, és amiről szól, abban nem elég alapos – hogy mégse tesszük, annak az az oka, hogy a könyv épp hibái miatt érdekes.

Érdekes a Strauss-recepció szempontjából, Boyden ugyanis sokmindent nagyon egyedi módon lát Strauss zenéjében. Az életműből talán legtöbbet játszott és legnagyobb hatású szimfonikus költeményeket a „futottak még” kategóriájába sorolja, terjedelmileg tizede annyit foglalkozik velük, mint a (talán méltán) elfelejtett Tűzínség című operával. Másrészt „mandinerből” rácáfol arra, hogy a Rózsalovag visszalépés lenne: tudniillik már a Salomét, Elektrát se tekinti „odalépésnek”, a Rózsalovagot ellenben a posztmodern meg nem értett korai előfutáraként értelmezi – viszont meg se említi Mozart nevét az opera kapcsán. És érdekes az is, hogy meglepően magasra értékeli az Arabellát annak ellenére, hogy Hitler is ezt kedvelte legjobban. De nem is érdemes az egész életpályát átfogó könyvet írnia annak, akinek nincs új mondanivalója. Csak míg a korai operák és az egészen kései Strauss-művek kapcsán e mondanivaló világos, a könyv nagyobb részében több szó esik Strauss nem zenei életpályájáról – és Boyden itt bizony ideologikussá válik és ítélkezik. Ennek az ideologikusságnak esik áldozatul pl. a Till Eulenspiegel, melyet Boyden nem akar szeretni, hogy beilleszthesse Strauss-képébe.

Van Boydennek egy sajátos módszere, ahogy csúsztat. Először olvashatunk arról, hogy Wagner milyen csúnyán antiszemita volt. Majd egy fejezettel később a német antiszemitizmus történetéhez kapunk hátteret. De mi már addigra haragszunk Wagnerre, és nem biztos, hogy észrevesszük, hogy az új fejezet az előző magyarázataként olvasandó. És maszatolás az is, ahogy olykor összemossa a kortársak és az utókor értékelését, legyen szó akár zenéről, akár politikáról. Vitatható az is, ahogy Strauss magánéleti motivációit elemzi, pl. házasságáról megállapítja, hogy Straussnak egyszerűen szüksége volt Paulinéra. Csakhogy ez a két ember fantasztikusan érti egymást, holott Paulinét senki más nem érti a világon, se akkor, se a következő ötvenegynéhány évben. Nem lehet, hogy ez a két ember egyszerűen szerette egymást?

Strauss egyébként hallgatag ember volt, keveset nyilatkozott magáról. Magánéletében alig van említésre méltó esemény. Hosszan tartó és példás munkakapcsolatai is a távolságtartáson alapulnak, a fizikain is (pl. Hofmannsthallal, akivel sokkal harmonikusabban mennek a dolgok, mikor nem találkoznak, csak leveleznek). Az életrajzírónak tehát nincs könnyű dolga. Maradnak hát a dokumentált tények. A legizgalmasabb fejezetek természetesen azok, amelyek a hitleri Németországról szólnak, Strauss meglehetősen kétes szerepéről.

Strauss szinte bármikor hajlandó eljátszani a jó fiú szerepét, beugrani elüldözött vagy lemondatott karmesterek (Bruno Walter, Erich Kleiber, Fritz Busch vagy Wilhelm Furtwängler) helyére. Hátborzongató, ahogy az egyre üldözöttebb Stefan Zweiggel megmarad a munkakapcsolata, miközben többször tudomására hozza, hogy nemhogy semmit se fog tenni megmentéséért, de egy kicsit egyet is ért az üldözésével… Érdekes melléktanulsága a könyvnek, hányféle viselkedésminta vázoltatik fel benne; ezek alapján simán felmenthetjük a mindvégig etikusan viselkedő Furtwänglert, és megállapíthatjuk, hogy Karajan, Böhm, de mindenekelőtt Clemens Krauss még gyalázatosabban szerepelt, mint Richard Strauss.
Ám az ő megértéséhez is tudnunk kell, mennyire nem törődik a külvilággal. Önző, anyagias. Immorális? Azt hiszem, egyszerűen amorális. Nem érzi a dolgok súlyát, a megölt embereket nem siratja, csak a lebombázott városokat, operaházakat, de ugyanígy megtagadja, hogy a háború vége felé német sebesülteket szállásoljanak el nála. Természetesnek veszi, hogy megtarthatja a hatalmas villát, miközben mások infernális állapotokra kényszerülnek, akkor is, mikor a szövetségeseket utasítja vissza, eredményesen (ami nem kevéssé mulatságos).

Ha fel akarnám menteni, homo aestheticusnak nevezném. De tartok tőle, Richard Strauss egész egyszerűen buta volt. Goethét és Nietzschét ismerte, ám ettől nem vált értelmiségivé. És ez a nagy tanulság, mellyel láthatólag Boyden se tud mit kezdeni. Be vagyunk ugyanis ágyazva a romantikus szemléletbe (abba, melyet pl. a Hősi élet képvisel a zeneszerző életművében), ahol a költők, filozófusok, művészek lángoszlopként világítanak népük és az emberiség előtt, ahol a történelem jókból és rosszakból áll. Richard Straussnak eszébe se jut, hogy lángoszlop lehetne. A zeneszerzést munkának, pénzkeresetnek tartja. Őt Wagnerben a fagott-szólam vezetése érdekli – a halálos ágyán is. És talán ezért bocsátok meg Straussnak (Karajannak, Clemens Kraussnak vagy a náci pártba 1943-ban belépő Schwarzkopfnak). Zenészek voltak, de nem értelmiségiek.
Itt értünk vissza a kiindulópontunkhoz: minek életrajzot írni arról, akinek legfeljebb munkarajza van? Érdekes életű emberekről talán érdemes – egy zenészről, akinek nincs magánélete, nincsenek zenén kívüli releváns gondolatai, csak találgatni lehet, maszatolni.

Végül néhány szó a kiadásról. A könyvhöz jegyzet és névmutató társul, ami nagyon jó, de hiányzik egy rövid Strauss-életrajz, dátumokkal (ha már), és jól jönne egy műjegyzék is. A tizenhat fénykép (döntően az antipatikus zeneszerzőt mutatják meg) a kötet közepén kap helyet, megtalálni nehéz, holott a szöveg is hivatkozik az egyikre (mintegy 200 oldallal előrébb). Beszélnünk kell Borbás Mária fordításáról. Az alapvetően olvasmányos szövegben bántó hibák éktelenkednek. A névmások használata gyakran értelemzavaró (pl. „Siegfried Engelbert Humperdinck növendéke volt Bayreuthban, aki rendszeres asszisztensként működött közre az ünnepi játékokokon”), a jelzői értelemben használt, hátravetett határozók tömkelegéről nem is beszélve („Strauss problémái Schönberggel jellemzik a Második Bécsi Iskola iránti érzéseit”, vagy „..a bázeli Nationalzeitung szellőztetni kezdte Strauss meggazdagodását a Harmadik Birodalomban”). Stravinsky műve nyilván nyomdahibából Marva, de ha lett volna szaklektor, kijavította volna a g-moll G-jét kicsire. Nem tudom, az eredetiben stimmeltek-e a lábjegyzetek a 12. fejezetben – valahol kimaradt egy hivatkozás, ettől eggyel elcsúsznak a számok (holott Boyden lábjegyzetei sokszor kimondottan informatívak).

Megjelent: Tisztázás?

Ajánlott cikkek