Második regénye jelent meg magyarul idén Jaume Cabrénak, az 1947-ben született katalán szerzőnek. Míg az Őméltósága (1991, magyarul 2002) egy 18. század végi furcsa krimi, ahol épp csak az nem derül ki, ki a gyilkos és miért, addig Az eunuch árnyéka (1996) vegyes műfajú. Egyszerre egy családregény vége, emlékiratok könyve, történelmi regény, eszmetörténet, szerelmi vallomás, fiktív konfesszió és gyászbeszéd.
A regény három mottója (Joan Margarittól, Evelyn Waugh-tól, illetve Alban Bergtől) egy irányba mutat: a jelenből a múltba, és ezt ismétli az első mondat is: „Jóval a történtek után, ahogy ott ültem a fekete szemű, bársonyos bőrű Juliával szemközt, azon töprengtem, pontosan mikor is futott vakvágányra az életem”. Túl egyszerű lenne azt állítani, hogy a következő 550 oldal erre ad választ: egyrészt sokkal többről szól a könyv, másrészt természetesen nem kapunk feleletet.
Az alaphelyzet az, hogy az elbeszélő váratlanul elhunyt barátjáról mesél kolléganőjének, az említett Juliának. A regény főszereplője az elbeszélő, aki az íróhoz hasonlóan 1947-ben született, tehát a Franco-diktatúra utolsó időszakában eszmélt. Az eszmélet persze erős szó: magánéletbeli félszegségek, megfelelni vágyás, kamaszos lázadás és örökletes sodródási hajlam viszi a lázadás irányába. Ez a kallódás nemcsak rá: egész nemzedékére jellemző – korosztálya többi tagjának sorsa is mutatja: nincs jó választás, sokszor választás sincs. Ez a nemzedék rosszkor született, és a szörnyűségek elmúltával sem találja a helyét (ilyenkor döbbenünk rá, mennyire nem egyedi a mi közép-európai sorsunk). A szörnyűségek okozója persze legalább annyira a lázadók sztalinista, módszereiben is bolsevik pártja, mint az egyre töttyedtebb fasiszta diktatúra vagy épp a Gensana-család számos örökletes belső ellentéte – de nem Miquel Gensanának hívnák az elbeszélőt, ha kívül keresné a kudarc okait. A történelem mint körülmény van jelen, s ha nemzedéki kudarcról beszélünk, annak az az oka, hogy a regény fiatalabb nemzedékének tagjai sikeresebbek, bár (vagy tehát) nem értenek semmit az előttük járók bajaiból. A mű alaphelyzete azonban épp az, hogy ezeknek a fiataloknak próbálja Miquel magyarázni a bizonyítványát.
Hasonlóan a család előző nemzedékeihez, Maurici bácsihoz, aki Miquelnek mesélt. Minden elbeszélő csak magáról tud beszélni, a mesélésben pedig van valami mágikus: az elbeszélés teremtő, sorsformáló erejű olyannyira, hogy nemcsak a genealógiát lehet átírni (a Gensana-családról három is szerepel a könyvben), hanem a sorsot is. Fikció és valóság tehát keveredik és egymásra hat. A kimondás teremtő erejű, ezt rég tudjuk.
A regény mégis az elhallgatásról, a kibeszélhetetlenségről szól. Nem is mindig világos, mit mond ki Miquel, mennyi a belső monológ. Bolósról, a balesetben vagy gyilkosságtól meghalt barátról alig tudunk meg valamit, amit pedig igazán megtudunk – hogy miért nem lett soha olyan szoros Miquelhz fűződő barátsága, mint hajdanán –, épp abból tudjuk meg, amiről nincs szó. A dolgok egymás utáni, kronologikus elmondása ha rendrakásnak hat is, nem ad ok-okozati gondolatmenetet, ami Miquelre igaz, maximum parabolaként érvényes másra. De igaz-e Miquelre, Maurizire, Pilar nagymamára és a többi Gensanára?
Mindettől Cabré még lehetne közepes vagy gyenge író is. Hogy nem az, az egyrészt a részleteknek köszönhető: a finom iróniának, a félszavas jellemzéseknek, az állandó elbeszélőváltó írásmódnak. Másrészt Cabré előző regényből is ismert elhallgatás-technikájának. Nem kell detektívnek lenni, hogy megtaláljuk Bolós gyilkosát. De nem is keressük, mert nem befolyásol semmit, különösen nem a múltat. Másutt is felfejtheti az ok-okozati viszonyokat, aki akarja, aki a krimit szereti – ezt Cabré ránk hagyja. Amikor pl. a magányos Miquel felszed egy utcalányt, akiről utóbb kiderül, hogy transzvesztita, egy szóval se kell kimondani, hogy Maurici bácsi emléke is szerepet játszik abban, ahogy a jelenet folytatódik. És azt se kell a szájunkba rágni, miért tagadja meg Miquel a szülőházát Julia előtt. Sapienti sat.
Harmadrészt (és számomra mindenek felett) a szerkesztési bravúr teszi mesterművé Az eunuch árnyékát: Berg Hegedűversenye ugyanis nemcsak a mottó és a negyedik fejezet cselekményének része, a regényszerkezet ugyanis megegyezik a Hegedűverseny struktúrájával. Két rész, kétszer két fejezet, zenei címekkel, a hegedűversenyhez hasonlóan kevert műfajjal, zenei idézetekkel. Mindez úgy valósul meg Cabré művében, hogy egy percig sem érezzük erőltetettnek, mesterkéltnek. És a végére bachi tisztasággá, fájdalmas őszinteséggé, igazi tragédiává tisztul az előző részek kissé kaotikus világa. Nem Requiem: kantáta, végén korállal.
Miről szól tehát Az eunuch árnyéka? Bergről? Bachról? A múltról? Rólunk? Kudarcainkról, kihagyott, elvesztett lehetőségeinkről? Vagy egyszerűen a halálról? Erre éppúgy nem tudunk pontos választ adni, mintha Berg Hegedűversenyéről kérdeznénk ugyanezt.
Megjelent: Mennydörgős örökkévalóság – Jaume Cabré: Az eunuch árnyéka
