Van abban valami szégyenletes, hogy talán sehol se tudják olyan kevesen, „mi” az a Végh-vonósnégyes, mint épp Magyarországon. Ebben szerepe van annak, hogy lemezeik nagy része annál a kiadónál készült, melyet Magyarországon egy könnyűzenei nagykereskedő képvisel, aki nemcsak Véghet nem tudja mondjuk a Tátraitól megkülönböztetni, hanem Beethovent Brahmstól se. Van abban valami szégyenletes, hogy Végh-vonósnégyes-lemezeim 90 %-át külföldön voltam kénytelen megvenni, eddig két Orfeo d’or-CD volt a kivétel – most ehhez társul a DECCA „új” lemeze, melyen Brahms két vonósnégyesét játssza az együttes egy 1954. augusztusi felvételen.
Van egy közhely Végh Sándorról (aki a Magyar kvartettből kiválva alapította meg saját vonósnégyesét): hogy hamisan játszik. Szólistának nem tudom, milyen lehetett. De kamarazenésznek egészen elsőosztályú. Pablo Casals például kimondottan szeretett vele zenélni, mert MERT játszani, akár „ellene” is. Prades-i, perpignani felvételeik nem hiányozhatnak az ínyencek polcáról. És nem hiányozhatnak a kvartett Beethoven- és Bartók-felvételei sem. A két komplett Beethoven-ciklus közt 22 év telt el, és valóban nagyon különböznek az interpretációk. Olyan értelemben is, hogy egyik jobb, mint a másik. Mostanában többet hallgatom az 1952-es ciklust, de talán csak azért, mert ezt vettem meg később. Zöldy Sándor, Janzer György és Szabó Pál nagyszerű partner itt is, ott is. A Végh-kvartett a világ egyik legjobb vonósnégyese volt, kár, hogy viszonylag kevés felvételük kapható.
Van egy másik közhely: hogy Brahms vonósnégyesei nem nagy művek. Lám-lám, csak hármat írt, azt is milyen későn, mennyi rákészülés után. Na igen. És tessék mondani: hány zongoraversenyt írt? És hány hegedűversenyt? Misét? Triót? Szimfóniát? Vonósötöst, szextettet? Csellószonátát? Zongoraszonátát? Hegedűszonátát? Soroljam? A szimfónia a rekorder a maga négy találatával. Brahms szemmel láthatólag kereste a maga műfaját – és miközben úgy tűnik: nem találta, az említettek (a Német Requiem megszorító kivételével) összefüggnek, mintha ugyanannak a műfajnak lennének különböző árnyalatai.
Van egy harmadik közhely: Brahms mindig nagyzenekarra hangszerelt. De vajon hiba-e, ha mondjuk a g-moll zongoranégyes harmadik tételének közepén, a C-dúrban először intim kamaramuzsikálást hallunk, mely azonban igazi nagyzenekari fortissimóba torkollik? Én inkább hangszerelői zsenialitást vélek felfedezni ebben, ahogy mondjuk a Klarinétötös semmihez se foghatóan melankolikus hangzásvilágában vagy a 4. szimfónia lassú tételének édesbús, kamarazenés szépségében is. És ebbe a sorba nagyon szépen illeszkedik a három vonósnégyes.
Van egy negyedik közhely: hogy e művek mintaadója (egyben kerékkötője, mumusa) Beethoven. A Végh-kvartett által 1954-ben felvett két vonósnégyes közül az Op.51. No.2-es a-moll legalább annyira schuberti, az Op. 67-es pedig legalább annyira schumanni, mint beethoveni. Brahms nem reformálja meg a szonátaformát, még annyira sem, mint Bruckner – nála az újítás másban rejlik. Részben a ritmikában (gondoljunk az a-moll zárótételének kettős és hármas lüktetésére), kevésbé az összhangzattanban (a B-dúr variációs zárótételében – ahol a téma második fele eredetileg D-dúrban van – Desz- és Gesz-dúrban is megfordulunk, nem nagy kunszt, tercrokonság, mondják a zenészek, én azonban örülök az ilyen „apróságoknak” is). Erősebben a zenei alapanyagok stiláris keverésében: abban, ahogy beemeli és ötvözi a bécsi táncot vagy a magyar verbunkot a „komolyabb” hagyományokkal, Beethovennel, Bachhal, Schuberttel vagy Schumannal. Brahms stílusérzéke fantasztikus, nem véletlen, hogy talán a variációs műfajban alkotott legkiemelkedőbben.
Véghék lemeze kiválóan alkalmas arra, hogy e közhelyeket legalábbis megkérdőjelezze. Az együttesnek jól felismerhető a hangzása – valamivel erőszakosabb, fényesebb, mint a Budapest vonósnégyesé, talán kevésbé sötét, mint a Magyar vonósnégyesé. Véghéknél nagyon erős az együttzenélés. Minden szólam jól hallható külön-külön is, mégse „szólózik” senki se (pláne nem a többiek rovására). A tónus egyszerre élesen világos és meleg – ismét a szólamarányoknak (és talán a kicsit túlzásba vitt stúdió-utómunkának) köszönhetően. De ezek általánosságok, a lényeg a részletekben rejlik. Például az a-moll kvartett harmadik tételében, amikor a tritónusz csak nagy késleltetéssel oldódik dominánsra. Vagy rögtön a mű elején: ahogy elindul az éneklés, akár egy hatalmas sóhaj. Vagy a negyedik tételben, ahol a tánc kettős lüktetése olyan finoman jön létre, hogy sokáig nem vesszük észre az alapmetrumot. Brahms amúgy is nagyon szeret elveszejteni bennünket a legegyszerűbb metrumokban is, pl. egyik-másik kétnegyedes Haydn-variációban, vagy a 2. szimfónia utolsó tételében azt se tudjuk, hol lakik az igazság. A vonósnégyesekben ekkora útvesztő nincs, az a-moll mű lényege az énekelhetőség, a ritmus lüktetése is emberi, és ha eltéved benne a hallgató, a tévedés is emberi léptékű. E vonósnégyes lassú tétele egyetlen ív: a két arcú tétel egyszerre „folyékony” és „szaggatott”, a középrész nem áll szemben a szélsőkkel Véghék interpretációjában, inkább valahogy más megvilágításba helyezi ugyanazt. Ezt ismétli, folytatja a harmadik tétel is, melynek első hangjai nagyon emlékeztetnek Schubert azonos hangnemű vonósnégyesének analóg helyére.
A B-dúr (a három vonósnégyes közül Brahms számára is a legfontosabb, mely külön opus-számot kapott) gyökeresen más világ. Itt a kedélyesség az alaptónus. Ha nincs is a szerkesztésében sok újdonság, mindig mosolygok, mikor a negyedik tétel variációi közt előbukkan az első tétel főtémája, mely eleve kérdés-felelet-, szóló-tutti-szerkesztésű játék. Kínlódásnak nyoma sincs Brahms részéről – a Végh-vonósnégyes előadása is sokkal könnyedebb, játékosabb, mint az a-mollban volt. Számukra az ellenpontok a fontosak: az eltolt hangsúlyok, a kísérőszólamokban elrejtett ellenjáték, a humor. Itt is a természetesség, a folyamatszerűség Véghék legnagyobb erénye: nincsenek nagy csúcspontok, a tételeknek íve, „indulatmenete” van, ezek kibontakozása valósul meg úgy, ahogy csak keveseknél. Itt-ott hallhatunk egy alulintonált hangot, de ki bánja (a Budapest vonósnégyesnek is egy időben hozzátartozott az image-ához a hamis brácsa – mely fura mód nem zavaró). Hallhatunk ezenkívül egy-egy portamentót, de mindig csak olyan helyen, ahol indokoltnak tűnik az efféle játékmód. A brácsára hangszerelt Agitato-tételben (mely a tánctétel helyén áll) aztán a prímnek is lehetősége adódik kísérni – ez a tétel amúgy is egyéni, talán a vonósötösöket előlegzi. A dallam visszatérése előtt oktávban felsíró A-hangra zippzárszerűen válaszol a többi szólam. A negyedik tétel tempója szükségszerűen alkalmazkodik az elsőéhez – Véghék a Léner-vonósnégyes lassabb és a Budapest gyorsabb tempója közt megtalálják azt az ideális középarányost, mely (a Magyar kvartett mellett) a legtáncosabb – és a legkedvesebb. Ettől még remek a Budapest, a Léner- és a Magyar vonósnégyes előadása is (hogy ezúttal csupa magyar vonatkozású együttest említsünk), de számomra a szó ajándék-értelmében is igazi meglepetés Véghék eddig ismeretlen felvétele.
Végül a külcsínről. A CD a DECCA új sorozatának tagja („DECCA Heritage”); honlapjukon ugyan nem szerepel e sorozat, ez a lemez se, de vélhetőleg régi idők hasonlóan nagy előadásait kaphatjuk majd középáron. A kivitelezés esztétikus, az ötvenes években még tudtak jó lemezborítót készíteni, és itt az eredeti borítót kapjuk. Olyannyira, hogy ha könyvszerűen kinyitjuk a CD-t, a belső borítón láthatjuk az eredeti hátsót, arányosan kicsinyítve, olvasásra alkalmatlan méretben. A CD-tok hátulján aztán megkapjuk a „mai” adatokat is. A kinyithatóság nagy előny, más kiadók hasonmás sorozataiban ki kell tépni a korongot a borítóból vagy a keménypapírbetétből, ami nem tesz jót a CD-nek. A talán drágább megoldás költségeit ellensúlyozza, hogy nem kell borítóterv, nem kell jogdíjat fizetni a kísérőszövegért sem. Tehát a kellemest a hasznossal, vagy inkább a révet a vámmal, vagy hogy kell ezt mondani. Mindenesetre remélhetjük, hogy sokan kapnak kedvet e lemezhez, és akkor majdcsak tudatosul, hogy a Végh kvartett mennyire fontos, hogy Brahms vonósnégyesei milyen értékesek a többi kamaramű mellett. És talán most már arra se lesz szükség, hogy ehhez külföldre kelljen utaznunk.
Megjelent: Közhelyes?
