Kocsis Bartók-lemeze, különösen a Concerto, egyöntetű lelkesedést váltott ki a kritikusokból. „A legjobb Concerto-felvétel”, írták le többen is, pl. maga a lemez kísérőfüzete. Ezen kívül még egy kérdésben van egyetértés a kritikusok közt: hogy Kocsis olvasata szokatlanul gyors, nagyon közel áll ahhoz, amit Bartók előírt.
I. Tempó
Elöljáróban annyit, hogy bár sokan vitatkoznak velem, régi meggyőződésem, hogy a tempó nem esztétikai kategória – egy metronóm és stopperóra szerint lassabb tempó tűnhet gyorsnak és vice versa. Vannak persze objektíve lassú vagy gyors tempók – de számomra adekvát Celibidache 104 perces Bruckner 8. szimfóniája (vesd össze mondjuk Furtwängler 78, Schuricht és Klemperer 71 percével), és nem haragszom Toscaninire se, mikor az Üstdob-szimfóniát 19 perc alatt lezavarja.
Ha megnézzük a mellékelt táblázatot, kiderül azonban, hogy Kocsis nem objektíve gyors. (A táblázatban azokat a birtokomban lévő Concerto-felvételeket tüntettem fel, melyeken jelezve van a perc-idő; így belekerült egy-két tökéletesen érdektelen előadás, mint Leinsdorf és Ormándy lemeze, hiányzik viszont az izgalmas és szép Stokowski. A partitúra az első változat befejezésénél, a 606-os ütemnél tünteti fel a táblázatban zárójelbe helyezett időt, a 9:36 ehhez képest körülbelüli, kalkulált idő – a felvételek kivétel nélkül a második, 625 taktusos változatot hozzák.) Itt tehát pusztán számokat látunk, melyekből kiderül: 17 felvétel és a partitúra adatai alapján a leggyorsabb Concerto Leinsdorfé, az első tételben Boulez DG-felvétele a legtempósabb, a másodikban Reiner, a harmadikban Ansermet, az ötödikben a New York-i Boulez, Kocsis egyedül a negyedik tételben „ver” 3 másodpercet a kísérőfüzetben említett példaképre, Ferencsik Jánosra. Kiderül továbbá az is, hogy a partitúra (a kiadó szerint Bartók által előírt) percidői ugyan közel állnak ahhoz, ami Kocsisnál az „eredmény”, de épp ennél a tételnél messze gyorsabb az ő tempója az „előírtnál”.
Mások talán más előadásokat ismernek, melyek lassabbak, mint amiket én hallgatok. Ha Kocsis előadásáról mégis alapvetően az a hallgató benyomása, hogy gyors, az tehát nem objektív okokra vezethető vissza. Én azonban sohasem abból indultam ki, egy előadás meddig tart, hanem hogy tetszik-e vagy sem. Tehát ennyit a számokról, és most szóljunk inkább a zenéről. (Aki nem vonzódik a komparatív zenehallgatáshoz, innen bátran a III. fejezetre ugorhat.)
II. Mihez képest
A 20. századi szerzők gyakran úgy járnak, hogy az előadók nem tartanak ott, ahol ők, így néhány ma már klasszikusnak számító modern mű első felvétele csak elrettentésnek alkalmas (gondoljunk Monteux húszas évekbeli Sacre-előadására, ahol azon drukkolunk, legyen már vége, hadd meneküljön már meg a karmester a szégyentől – és aztán ugyanennek a Monteux-nek az etalonértékű bostoni stúdiófelvételére). Más modern művek viszont úgy járnak, hogy nagyon hamar kialakul egyfajta előadói kánon, melytől nem mernek eltérni, s ha valaki mást csinál, a kritika félreértésnek értékeli azt, ami talán közelebb áll a szerző (rég elfelejtett) elképzeléseihez. Bartók művei inkább a második kategóriába tartoznak, talán a remek korai előadásoknak köszönhetően (e cikk legnagyobb hiányossága, hogy nincs birtokomban Reiner pittsburgh-i felvétele, nem is beszélve a Koussevitzky-féle bemutatóról).
A mostani cikk arra tesz kísérletet, hogy Kocsis előadását régebbi felvételek alapján értékelje. Az összehasonlításképp felhozott felvételek valamilyen szempontból mind jók vagy érdekesek, ezért szoktam őket hallgatni – olyikat gyakrabban, olyikat ritkábban. Szokatlan sorrendben: fordított kronológia szerint egy-egy mondattal jellemezném őket, mielőtt Kocsis előadására térnék.
Celibidache koncertje elrettentő példa – ő vagy nagyon jó valamiben, vagy hallgathatatlan. A Celibidache-kiadás bónuszaként megjelent lemezen hallható a Concerto próbája (ha valaki szereti a műfajt), mely a maga módján sokkal izgalmasabb, mint ami az előadáson lesz belőle. Nem az a baj, hogy lassú: hanem mintha kilopták volna belőle az időt. A szép hangzás ezért nem kárpótol. De legalább nem olyan, mint a többi.
Az a bizonyos egyformává válás, amiről szóltam, mondjuk Rattle vagy Boulez kilencvenes évekbeli felvételén éppen olyan jól érzékelhető, mint a korábbi Fischer Iván-félén (melyen, ne feledjük, még Kocsis neve is szerepel): Rattle-é meglepően jó, de cseppet sem egyéni, Fischeré szépen és szenvedélyesen indul, de ellaposodik, és helyenként megejtően lötyögős, Boulezé tőle szokatlanul pontatlan (a nyolcadokat és nyolcadszüneteket gyakran negyedekké vasalja) – az egész előadás erőtlen, bár szép, humora is vaskos. Eötvös koncertje felépítettségével, markáns ellenszólamaival, szépségével, humorával és lendületével ezek fölé emelkedik érzésem szerint. Ferencsik lemeze, melyre Kocsis a kísérőfüzetben hivatkozik, azért izgalmas, mert bár a zenekar időnként csúnyán szól, s az egész előadásból nehéz bármilyen részletet kiemelni, ilyen egységesen nyugodt, fegyelmezett és gyengéden szomorú előadás nincs még egy.
1972-ben Boulez az egyik legjobb Concertót vette fel, mely szellemes, részletgazdag, vannak benne érzelmek is, túlzások nélkül, de sokkal precízebb és egyedibb, mint a későbbi interpretációja.
Karajan 1965-ös felvételére hasonlít Boulez későbbi, gyengébb lemeze – ugyanazok a hibái, Karajanénak viszont az az előnye, hogy csodálatosan szép, picit tán szebb is, mint Bartók műve… A Zene… Karajan egyik telitalálata (mindkét sztereó stúdiófelvétel), a Concerto ezekhez képest „sima”.
Egy másik kedvenc Doráti 1962-es felvétele (szinte egyszerre keletkezett Leinsdorf felismerhetetlenül arctalan lemezével). Ez a tempós és nyers előadás összetéveszthetetlen – a zenekar talán játszhatna szebben, de épp a kényes harmadik tétel olyan sodró, olyan jól áll neki az, hogy az érzelmeket Doráti nem a szépségen keresztül, hanem a maguk kegyetlen voltában fogalmazza meg, hogy rögvest eszünkbe jut az általa vezényelt Kékszakállú, mely az operának talán a legszebb előadása. A negyedik tétel „röhögészenéje” se hallható így sehol.
Nem áll ettől távol Fricsay fefogása – az ő zenekara se túl precíz, különösen az első két tételben link– aztán valami olyat hallunk a harmadik tétel elején, amit se előtte, se azóta senkinél. Pedig benne van a kottában, tessék megnézni. Fricsay nyíltabban vállalja az érzelmet, mely erővel párosul. A negyedik tétel sima, vibrálatlan pianóit a közbevágó humor ellensúlyozza – és ehhez a lassú tételhez képest káprázatosan sodró a Finale (az eleje talán senkinél se ilyen emblematikus). Ez a finale megint sokszólamú, az egycsatornás felvételben is minden hallható, ami másnál nem – nagyon-nagyon jó előadás, kár az elejéért.
Ansermet 1956-os felvétele is igen jó. Kimondottan gyors előadás – bár az első tétel nem tűnik annak, mivel nagyon lassan kezdődik a mű, s fokozatosan gyorsul be. Ez a gyorsulás szinte mind az öt tételre érvényes, az előadásnak határozottan íve van, nemcsak az egyes tételeknek. A meglehetősen száraz értelmezés egyszersmind igen erőteljes. Kiemelném az ötödik tétel kódája előtti, lassan építkező zenét, mely a legtöbb felvételen vacakolásnak tűnik. Itt nem, itt értelme van minden ütemnek és belépő szólamnak. Ansermet előadásakor talán még nem alakult ki a darab előadási hagyománya, ezért sokan, akik mai füllel hallgatják, csak azt veszik észre, más, mint amit megszoktak, tehát félreértelmezés. Erről szó sincs, csak gazdagabb lesz a műről alkotott képünk, ha nem csupa egyforma előadást hallgatunk belőle.
Reiner viszont az etalon. Nevéhez kapcsolódik a Concerto legelső rögzítése is, ez bizonytalan kimenetelű, ám meglepően olcsó CD-ken fel-felbukkan (ha egyáltalán ez hallható rajtuk), a gazdája, a Sony viszont elmulasztotta betenni Reiner másik két pittsburgh-i CD-je mellé. A chicagói felvétel viszont a külföldiek közül talán a legismertebb idehaza, hála a Hungaroton licenclemezének, mely a kilencvenes évek elején jópár példányban elkelt.
Reiner előadását hallgatva mindig az az ember érzése: a darabot így kell csinálni. Ez persze csalóka, láthattuk: másképp is lehet, de talán épp ez a felvétel az, melyhez később mindenki viszonyul, akár az Anda-Fricsay-féle Zongoraversenyekhez. Soha rosszabb viszonyulást, persze: a rendkívül gyors előadás csúcspontokban gazdag, ugyanakkor Reiner szigora tud mihez kezdeni az érzelmesebb részletekkel is. Nem akarnék nagyon belemenni, erről a lemezről hosszas elemzést lehetne írni, de itt nem ez a cél. Csak rögzíteni szeretném, hogy mikor zeneértő ismerőseimnek azt mondom: Concerto, sokan felelnek így: Reiner.
Ehhez képest gyengébbnek tűnik a korábbi Karajan-felvétel – és a későbbi Karajanhoz képest is. Ezzel együtt nem érdektelen: talán annak köszönhető, hogy a mű még nem volt 1952-53-ban bejáratva, de nagyon analitikus az előadás, kicsit talán biztonsági és helyenként lekerekített (de nem annyira, mint 1965-ben). A lassú tempókhoz olykor szokatlan tagolás és hangsúlyozás csatlakozik; nem merném azt mondani, hogy tévedés, csak azóta másképp csinálják. Az utolsó tétel így is szenzációs.
Beinum előadása is fura mai füllel hallgatva. De csak elsőre – ha megismerjük, rájövünk: ez az előadás megmagyarázza magát. Először is: remek humora van. A zenekar hol szépen szól, hol csúnyán – az előadás nem erre van kihegyezve. Nagyszerű egyéni teljesítményeket hallunk (a rezek az első, a klarinét a negyedik, a (játék?-)trombita az ötödik tételben alakít nagyot), az egész felfogás logikus, sokszólamú. A nyugodt és a sodró részek egymást érik. Nemcsak érdekes előadás ez, hanem összességében nagyon jó. És semelyik másikhoz sem hasonlít.
Rosszat tehát az elemzett felvételek közt csak kettőt találunk: a Leinsdorfot és a Celibidachét. Legjobban a New York-i Boulezt és a chicagói Reinert szeretem, de Fricsay, Doráti, Beinum és a DG-Karajan se hiányozhat annak a polcáról, aki Kocsis felvételét a legjobbakhoz szeretné mérni.
Végezetül: senki se kérje rajtam számon Soltit, Fischer Iván későbbi felvételét, Jansont, Kubeliket, Széllt vagy akárkit, akiről nem írtam: az emberi élet véges, nem beszélve a pénztárcáról és a lakás méreteiről. A mostani felsorolás nem kérkedés, de nincs is mögötte a teljesség igénye – aki viszont leírja, hogy Kocsis felvétele „a legjobb”, lehetőleg azért annyit áruljon el, mihez képest.
III. Részletek
Kocsis Concertója pedig nagyon jó – ezt az ember első hallásra tudja. Az is feltűnik már ekkor, hogy milyen pontos. De csak később válik világossá, mennyire felépített, végiggondolt és kiérlelt. Olyan, mint egy mestermunka, melyben a legény megmutatja, mi mindent sajátított el.
Azt gondolom, hogy Kocsis, az értelmiségi zenész, foglalkozott avval, hogy mitől egyformák a Concerto-előadások. Úgy képzelem el (lehet, hogy tévedek), hogy a zongora és a partitúra mellett a lemezjátszó is szerepet kapott a készülésben. Felvétele így nem valamelyik előadásra hasonlít, hanem részben sokukra, részben egyikre sem. Tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy pusztán egy összeollózott Concertót hallhatunk: sikerül az esetleg másoktól ellesett ötletekből és a saját invencióból egységes egészet gyúrni. Azt gondolom, egy zenésznek nem szégyellnie kell, ha előadástörténetben is művelt – bizonyítja a Concerto.
De mitől jó ez az előadás? Két elemben látom a lényegét: részint jó ízléssel és arányérzékkel leli meg, hogy ne sétáljon bele a darab csapdáiba. A Concerto ugyanis nem olyan puritán, mint a Zene – sokan ezt a darab hibájának tartják. Emiatt az előadások egy része giccsbe hajlik, másik része pedig túlkompenzál és száraz marad. Holott ha jobban megvizsgáljuk, a matematikus és az érzelmes részek váltakozása a mű egyik struktúraalkotó elve – egyiket se tehetjük tehát zárójelbe. Bartók egy harmadik elemet léptet be, hogy feloldja a darab két arca közti feszültséget: a humort. Nemcsak a második tételre vagy a negyedik közjátékára gondolok, hanem arra a finom csipkére, belső feleselgetésre, mely szinte végig megmarad, s melyet oly kevésszer hallhatunk a jó előadásokban is (ellenpélda Beinum felvétele). Éppen ezért visszaadhatatlan élmény partitúrával a kézben hallgatni a Concertót – most azonban enélkül is hallható, ami le van írva. A teljesség igénye nélkül álljon itt néhány részlet.
Bartók motivikus szerkesztésével játszik a 99-102. taktusban a fagott – ezt imitálja, egymással feleselve, a cselló és a bőgő a 107-109. ütemben, majd a 136.-ban belépő fuvola, a 138.-ban az oboa és a 140.-ben a klarinét megelőlegzi a 142. ütem fuvolaszólóját. Ezektől a hallhatóvá váló motívumoktól érezzük úgy, hogy a Concerto Kocsisék előadásában logikusabb, mint előzőleg véltük. Hasonlóan finom motivikus imitációt hallhatunk a klarinét 288. ütemben kezdődő szólója után a basszusklarinéttól a 300., illetve a klarinéttól a 302. ütemben, mely aztán végigvonul a fafúvósokon. Az első tétel lendületessége tehát nem egyszerűen izgalmas és erős, hanem egyben rendkívül analitikus is, és a bartóki tempóbejegyzéseket is szó szerint véve hallhatjuk (pl. 470-nél „sempre piú tranquillo”).
A második tétel hőse a zenekar. A fagott hangjába végig szerelmes vagyok (a nagy zenekaroknál nem ritka, hogy egy-egy fúvósszólamról évtizedeken keresztül felismerhetőek, ld. a Bécsi Filharmonikusok oboahangja az ötvenes-hetvenes években), de precíz játékosságuk is imponáló. Az üstdob már az első tételben kiemelendő, épp akkor véteti magát észre, mikor fontos szerepe van (pl. 58. ütem); a második tétel 24. ütemében ő a pont a mondat végén, de egy picit a slusszpoén is. Szólni kell a hegedűkről is, a prím üveghangjairól, melyeket mindig hallani anélkül, hogy fejfájástól kellene tartanunk (pl. 55-58. ütem). A ritmikusság nemcsak egyes szólamokra érvényes: a zenekar egésze JÁTSZIK úgy, mintha egy hangszer lenne (pl. 116-119. ütem).
A harmadik tétel elején az oboa és klarinét sikító Desz hangja térít magunkhoz a 19. ütemben, de most hallhatjuk ugyanezt a hárfától is két ütemmel később. Az operett-idézetben Kocsis inkább a nyersebb megfogalmazás mellett dönt, és ismét az ellenszólamokkal játszik (ld. pl. az első kürt szinte sforzato hangjait a 39. ütemtől, vagy a 46.-tól a más felvételeken alig hallható dallamát, illetve eközben a cselló ellendallamát a 45. ütemmel kezdődően). Nekem nem tetszik annyira, ahogy a 73. taktusKonwitschytól kezdve a ritmust tagolja és értelmezi, de ebbe a tételbe belefér, ugyanakkor senki sem játssza olyan pontosan a kottában lévő ritmust, mint Kocsisék a 34. taktusban kezdődő dallamban. Doráti felvételéhez hasonlóan a Kékszakállú jut eszembe a 101. ütem mélyvonóskaráról, és ez az érzés a tétel hátralevő 28 ütemében megmarad, ahol kiemelendő, milyen finoman crescendálnak a hegedűk a 115. taktusban, vagy milyen nagyon szordinált a kürt belépése a 119.-ben.
A negyedik tétel az, amelyben Kocsis lényegesen gyorsabb, mint szinte bárki. Az oboaszóló eltolt hangsúlyozása a második tételt idézi fel, és ismét nagyszerű az összes fafúvó, különösen a fagott ellenszólama (a 12. ütemtől) nagyon fontos és jól hallható. A 43. ütemtől a timpani segít táncossá tenni a brácsa „nótázását”, illetve a szép hangú angolkürt kánonja megment minket az érzelgősségtől. A visszatérés után kiemelném a fuvolát, mely a 140-143. ütemben valóban „quasi cadenza”-t játszik.
Talán egyetlen hibát érzek ebben az előadásban: az utolsó tétel első hangja túl hosszú a beírthoz képest (ez a hiba gyakran előfordul másoknál is). A tétel előadása összegzi az előzőek erényeit: a nagyon precíz tempó (mely miatt gyorsabbnak érezzük az előadást, mint amilyen), a sokszólamúság, illetve ahogy a szólamok „átadják a szót” egymásnak (pl. 52-56. ütem), a jól hallható „díszítőszólamok” (pl. az üstdob az 58-59.-ben, a négy kürt nagyszerű játéka az 58-69.-ben, a basszusklarinét a 162-171.-ben, a kürt a 221-től stb.) szépen mutatják: nem akármilyen minőségű átgondolást és zenekari munkát hallhatunk. Ha egyetlen helyet kellene példaként hozni, a 300. utáni ütemek vonós- és a 317. utáni fúvóskarát említeném. A legérdekesebb, legegyedibb mégis a végső felpörgés előtti „tranquillio”-val kezdődő rész (449-es ütemtől): ez a másfél perc zene másoknál gyakran bizony vacakolásnak, masszának tetszhet, talán csak Ansermet felvételéhez hasonlítható az, amit Kocsisék ebből a részletből kihoznak, csak a technikának köszönhetően sokkal szebb színben – a kóda aztán a beteljesedés.
Ezek természetesen csak részletek, s nem gondolom, hogy egy előadás önmagában élvezetes lesz attól, hogy a részletek ki vannak dolgozva. Van az interpretációk vizsgálatának egy mérhető és egy nem mérhető oldala – a nem mérhető oldal az, ami miatt egy kevésbé kidolgozott előadás összességében mégis jobban tetszik, mint egy végiggondolt. Olyan ez, mint ahogy Ottlik jellemzi a szerelmet, a dzéta-együtthatóval – vagyis a tetszés roppant szubjektív. Én tehát nem merném azt mondani, hogy ez „a legjobb” Concerto, ezt ki-ki döntse el saját ízlése szerint. Nálam benne van a felső harmadban, az biztos, de nem gondolom, hogy Reiner, Beinum, Ansermet vagy a sztereó Karajan rosszabb lenne. Más. És egy olyan Concerto, amely egyedi is, jó is, sokaknál pályázhat a „kedvenc” jelzőre.
IV. Tánc
A lemezen található még a Táncszvit és a Magyar parasztdalok. Előbbi ismertebb, utóbbi kevésbé. Mindig jó, mikor „új” művet hallhatunk, s ez akkor is igaz, ha a Magyar képek jobb, szvitszerűbb műnek is tetszik, mint a Magyar parasztdalok két darabja. A kórusirodalomból hozott hasonlattal úgy fogalmaznék, hogy inkább a Mátrai képekre hasonlít ez a zenekarra feldolgozott népdalcsokor, mint a Négy magyar népdalra. Az előadásról itt röviden csak annyit, hogy a „Hervadj, rózsa, hervadj” elején szólhatna nagyobbat a zenekar (a hangszerelés itt kissé a Poloveci táncokat idézi), kiemelném viszont az „Izsapi lányok” humorát – hallani, hogy nemcsak Bartók mosolyog, hanem az előadók is élvezik a zenét.
Ezt az élvezetet hiányolom kissé a „nagyobb”, szintén népzenei ihletésű műben, a Táncszvitben. Itt is minden végig van gondolva, a mű eleje nagyon szépen építkezik – viszont kissé pontatlan. Az egész előadás lehetne játékosabb, hogy kénytelen legyen a hallgató is legalább lélekben táncra kelni. Szépek viszont a színek, a „Comodo” tétel pedig végre egész káprázatos humorú, eleinte végtelenül finom, majd a „Mandarinos” résznél pedig megfelelően erőteljes. Egészében jó előadás ez, de hiányzik belőle a „dzéta”, amitől igazán szeretni lehetne – és valahogy nincs is vége. Talán koncerten hallhatjuk majd igazán felszabadultan előadva.
Megjelent: Egy jó Concerto
