Füst Milán összegyűjtött elbeszélései I-II.
Füst Milánnak nemcsak írói pályáját szőtték át legendák, hanem utóéletét is. Igazán tudományos szakirodalmi mű kevés született róla, s jellemző, hogy az egyetlen igazi (amúgy remek) Füst-monográfia, Somlyó György cikkgyűjteménye is inkább esszéisztikus, mint tudományos. A tanítványok, akik ma már meglett tudósok, nagyobbára a legendák továbbszövésén és átörökítésén dolgoznak. Ha mesterükről írnak, anekdotázásba váltanak, holott talán ők tudnák, tudták volna Füst irodalmi hagyatékát egyszerre autentikus közelségből és tudományos távolságtartással kezelni. Így a Füst-szakirodalom komoly adósságokkal terhes.
Ennek a mulasztásnak két következménye van. Egyrészt ma is kaphatók olyan életrajzi regénynek szánt, egyáltalán nem tudományos céllal összeállított munkák, mint a Jaulusz Erzsébet-szerelmet felskiccelő Füst Milán rejtélyes múzsája (1995). Másrészt még ma sem tudjuk pontosan, mit írt Füst. Újabb és újabb Füst-művek kerülhetnek még elő a hagyatékból – épp az elmúlt évtized Füst-kiadása a bizonyíték erre. Még kevésbé ismert, a szerző mikor mit hogyan dolgozott át.
Közel egy évtizede szemmel láthatólag csak a Fekete Sas Kiadó ad(hat)ja ki Füst Milánt. A kísérlet, hogy teljes egészében hozzáférhetővé tegye a Füst Milán-i életművet, feltétlenül értékelendő. A „Megtagadott” színművek (1993, a Magvetővel közösen), majd a versek összkiadása volt az első fecske. A Zsoldos Sándor szerkesztésében1997-ben megjelent Füst-verseskötet az az eddigi legteljesebb kiadás, a „Megtagadott” színműveknek a címéből is láthatjuk a célt: fedezzük fel újra, tegyük teljessé és hozzáférhetővé Füst irodalmi hagyatékát.
Azóta a kiadó viszonylag egységes és igen esztétikus külsőt talált ki a sorozathoz, mutatva: folytatás várható. A Napló és a Levelezés kiadása legendákat oszlatott el, a Mester én vagyok című megtagadott regény utólag megtalálhatja helyét a harmincas évek irodalmában és az életművön belül. Nagyon esedékes a kisregények újra megjelentetése húsz év után. A Parnasszus felé című nagyregény három évtizede jelent meg utoljára. Várjuk a Cikkek és tanulmányok bővített kiadását (ez tudtommal négy évtizede kiadatlan), nem beszélve a Látomás és indulat a művészetben című előadásgyűjteményről. Most végre megjelentek az elbeszélések, minden eddiginél teljesebb terjedelemben.
A szerkesztő, Petrányi Ilona, tudtommal Magyarország egyetlen hivatásos Füst-kutatója, neve számos (jó és gyengébb) kiadványon szerepel, a „Megtagadott” színművek és a Jaulusz-könyv közreadója is ő volt. Mivel a PIM-ben ő fér hozzá legkönnyebben az eredeti kéziratokhoz (más pedig nehezen), a kiadó választása evidensnek tűnhet. Talán mégis bölcsebb lett volna a Napló vagy a versek sajtó alá rendezőjét, a kitűnő munkát végző Szilágyi Juditot vagy Zsoldos Sándort bevonni a szerkesztési feladatokba.
A jelen kiadás kétkötetes. Az első kötet címe: Öröktüzek – akár az 1961-es („zöld”) életműkiadásban, mely Füst saját szerkesztése, akár az 1981-es második kiadásban (mely a Szívek a hínárban című írást már nem tartalmazza – a mostani Öröktüzek tartalma az 1981-es kiadással azonos). Ezek azok a művek, ez az a novelláskötet, melyből a szélesebb közönség Füst kisprózaírói munkásságát ismerheti: A cicisbeo, a Három idegen úr, a Két ballada egy édesanyáról, az Éjjel az erdőn, a Konstantin úrfi fiatalsága, a Nyugatban eredetileg (1911) versként (!) megjelenő Aladdin atyja sírjánál vagy épp a címadó novella sokunk régi kedvence. Élete alkonyán az író megbocsátóbb volt korábbi munkáival, s felvett a gyűjteménybe korábban megtagadott novellákat, többüket átdolgozva, s az egészet kötetté gyúrva. E novellák megjelentetése – huszonkét év után – magában is időszerű volt.
Ám most ehhez társul egy második kötet, melyben huszonegy soha vagy megírása óta nem látott novella, novellaverzió, plusz öt kísérlet és mese jelent meg, ami nagy dolog. Ez a mintegy 340 oldal „bónusz” is bizonyítja: Füst Milán képes halála után 36 évvel is meglepni minket, a szó mindkét értelmében. A kronologikusan rendezett kötet szépen mutatja, hogyan alakul Füst stílusa, érdeklődése, ízlésvilága, s egyik-másik írás (pl. Dániel bíró, Herr Hundt von Ohnemacht) ugyanúgy tetszik, mint az ebben az időben keletkezett „sztenderdek”, s már a legelső (Az életénekes, 1905-07) magán hordozza azokat a jegyeket és problémákat, melyek végigkövetik Füst pályáját: a művész emberi és erkölcsi vívódása, vágya, hogy megfeleljen a világnak és önmagának: jól ismert kérdése az érettebb műveknek is. A hatvanas években keletkezett novellákat (melyek tehát az 1961-es „zöld” életműkiadás lezárása után íródtak) talán már az Öröktüzek második kiadásába (1981) illett volna belevenni, de sosem késő.
A második kötet ugyan egy 1912-es zsenge címét viseli (Egy nap Dídó leányom életéből), a választás mégsem a legszerencsésebb: ez a zsenge ugyanis mintha épp azt bizonyítaná, Füst 1961-ben milyen józanul hagyta ki azt, ami nem ütötte meg a mércét, melyet maga a szerző tett igen magasra.
A két kötethez utószó és filológiai jegyzet („A közölt írások lelőhelye”) is tartozik. És itt jönnek a problémák. Az utószóban Petrányi maga is bevallja: kerülhetnek elő újabb művek – eddig rendben is van. De nincs rendben, hogy Petrányi megkerüli a műfaji rendrakást, utalva arra, hogy Füst se sokat törődött regény-kisregény-elbeszélés-novella szétválasztásával. Pedig ha valami: ez szerkesztői feladat. Persze sorozatszerkesztői is –a műfaji distinkciók elnagyolása mellé is lehet érveket sorakoztatni, de csak akkor, ha egyetlen kispróza-kötetünk van, melyben az összes kisprózai műfaj szerepel. Ha viszont azt írjuk a könyvre: elbeszélések, akkor jobban alá kell támasztani, mi elbeszélés és mi miért nem az. Így azonban nem érzem elég meggyőzőnek, hogy a már ismert művek közül miért nem kerül be a válogatásba – Füst instrukciójával ellentétben – pl. a Szívek a hínárban, és ha azért, mert majd a kisregény-kötetben fog (?) megjelenni, miért itt olvasható egy korábbi változata (A kapitány felesége, Nyugat, 1932.). Ugyan én sokkal jobban kedvelem ezt a korai verziót, mely egyszerre elődje mindkét nagyregénynek: A feleségem történetének és a kevésbé ismert A Parnasszus felének, mégis: olyan jó lett volna a kettőt egy gyűjteményben összehasonlíthatni – most várhatunk a kisregények újrakiadására. Csak nehogy abba is majd ugyanezt tegyék bele.
Ennél sokkal súlyosabb probléma, sőt baj a filológiai hiányosság. Egyrészt gyenge a filológiai „apparátus”: „a közölt írások lelőhelye” beéri a folyóirat és az évszám megadásával – jobb szeretem, ha a lapszámot is odaírják, hátha valaki utána szeretne nézni (amennyiben ez a célja a jegyzeteknek). Napilapoknál ugyan napra pontosan megkapjuk, honnan az eredeti írás – már ahol a szerkesztő nem téved. Az idegen forrásánál ezt olvashatjuk: „(1932) (Kassai?) Napló, 1932. március 13.”, holott megtalálható a Pesti Napló 1930. december 4.-i számában, a 4-5. oldalon. Lehet, hogy az 1930-as a későbbi verzió? A kiadatlan novelláknál ennyit olvashatunk: „Kézirat a hagyatékból” plusz évszám, de nincs szó arról, hogy mi van pl. a Naplóban megjelent (tehát eredetileg szintén kéziratos) novellákkal, novellacsírákkal (pl. Dániel bíró, lásd a Napló 1920.január 1-i bejegyzését).
Az első kötetben, a közismert Öröktüzekben is jelöli a közreadó a keletkezés dátumát, ami részint helyes, lévén a kötet szerkesztett egész, mely fittyet hány a kronológiának – bár a dátum félrevezető. A „sztenderdek” között ugyanis mindent az ultima manus, az öreg Füst keze rendszerezett és dolgozott át még 1961 előtt, tehát igazabb lett volna mind mögé azt írni: 1961. Nézzünk egy példát.
A jegesmedve című novella az 1933-as Nyugatban jelenik meg. Az 1948-as Véletlen találkozások című gyűjteményben ehhez képest egy betéttörténettel bővül és megváltozik a befejezése. Ehhez a verzióhoz ragaszkodik Füst 1961-ben, tehát a mostani kiadás első kötetében is a kései, bővített és átdolgozott változatot kapjuk kézhez. Az azonos című két elbeszélés: A jegesmedve (1933) és A jegesmedve (1948) különbözik annyira egymástól, mint A kapitány felesége és a Szívek a hínárban. Mi lett volna, ha az eredetit is belevették volna – ha már van második kötetünk? Másképp kérdezve: mikor lesz még egyszer ebben az évezredben lehetőségünk arra, hogy könyv formátumban is belepillanthassunk, hogyan dolgoz át egy művet Füst úgy, hogy szinte egész más lesz belőle?
Igaz: erre is van példa a kötetben. A Megint itt az éjszaka című, az 1922-es Nyugatban megjelent novella éppúgy olvasható a második kötetben, mint „közeli rokona”, az egyik legszebb Füst-novella, az Öröktüzek a „sztenderdek” között. Csakhogy!!! A novella végén és a jegyzetek közt itt is 1922-es évszám szerepel. Amiből az alapos olvasó, aki azonban nem Füst-kutató, egyetlen dologra következtethet – arra, hogy 1922-ben kész volt mindkét változat: a magyar irodalom egyik gyöngyszeme, mely Déry Két asszonyával rokon, illetve egy jóval gyengébb, kissé talán hazug és egyenetlen novella. Füst és Osvát fogta az utóbbit, és azt tette közzé a Nyugatban. Szerencsére öregségére megjött az író az esze és ízlése, az életműkiadásba a jobbik verziót vette fel, s üstöllést ez is lett a címadó novella. Ennyire ne lett volna biztos Füst értékítélete 1922-ben?
A helyzet ezzel szemben az, hogy az 1922-es Megint itt az éjszaka a maga idejében nem rossz írás, de ezt az anyagot Füst Milán jóval később (feltehetően közvetlenül az 1961-es kötet szerkesztése előtt) igazi remekművé gyúrta, alig hagyva egy-egy mondatot érintetlenül, s így született három legszebb novellájának egyike. Az évszám (1922) és a lelőhely („Kézirat a hagyatékból”) megadása tehát nem egyszerűen megtévesztő, hanem valótlan állítás. Kétszeresen is az: mert megad egy rossz keletkezési dátumot, és nem adja meg a jót – most se tudjuk meg, mikor keletkezett az Öröktüzek úgy, ahogy ismerjük és szeretjük.
Összegezve tehát egyrészt örülhetünk, hogy van új és minden eddiginél teljesebb, számos eddig ismeretlen, magas színvonalú írással bővebb Füst-elbeszéléskötetünk, másrészt bízhatunk abban, hogy a Füst-legendárium újabb tévedésekkel gyarapszik e kiadás kapcsán, hála a felületes szerkesztői munkának. A Fekete Sasra is vonatkozik a kritika, hiszen mintha nem tisztázták volna előre, mi is a kiadás, sőt a sorozat koncepciója. Mert olvasmánynak természetesen nagyszerű mindkét kötet (ha van is közte sikerültebb és gyengébb elbeszélés), mondhatni: Füst Milán jó munkát végzett. De mintha a kiadót más cél is vezérelte volna, a szponzorok szerzésén túl: épp az igazság, a szövegek feltárása, nem pedig a kétségek növelése. Ehhez azonban először azt kell tisztázni, Horváth Iván-i kérdéssel: mi a szöveg.
Kétségeinket várhatóan csak egy kritikai kiadás oszlathatja majd el, melynek hordozója valószínűleg nem a papír, hanem az internet lesz. Addig is várjuk azonban a Fekete Sastól a következő kötetet: a kisregények gyűjteményét.
Megjelent: Tények a hínárban – Füst Milán elbeszélései I-II.
