Zemplényi Ferencnek, illetve a Radnóti idén érettségiző, hajdani 6. a-jának ajánlom: előbbinek mint tanítvány, utóbbiaknak mint hajdani tanár – hálával.
„Denn alles Fleisch es ist wie Gras und alle Herlichkeit des Menschen wie des Grases Blumen. Das Gras ist verdorret and die Blume abgefallen.”
Brahms Német requiemjének második tétele kezdődik e bibliai szavakkal. A zene másképp, más szöveggel folytatódik, de érdemes Péter apostol első levelének citált helyét (1.rész 24. vers) magyarul is idézni:
„Mert minden test olyan, mint a fű, és az embernek minden dicsősége olyan, mint a fű virága. Megszárad a fű és a virága elhull: De az úr beszéde megmarad örökké. Ez pedig az a beszéd, amely néktek hirdettetett.”
Péter maga is idéz, többek közt Ésaiás prófétát (40.6-8.):
„Minden test fű, és minden szépsége, mint a mező virága. Megszárad a fű, elhull a virág, ha az Úrnak szele fuvallt reá; bizony fű a nép. Megszáradt a fű, elhullt a virág; de Istenünk beszéde mindörökre megmarad!”
A 103. zsoltár így szól:
„Az embernek napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mezőnek virága. Hogyha általmegy rajta a szél, nincsen többé, és az ő helye sem ismeri azt többé. De az Úr kegyelme öröktől fogva való és örökkévaló az őt félőkön, és az ő igazsága fiaknak fiain.”
A kiszáradó fű képe tehát minden bibliai helyen (ld. még Jób 14.1.2.) kiegészül egy ellentéttel (Brahmsnál Jakab leveléből vett idézettel – 5, 7.), mely Isten kegyelmét, életet adó gondoskodását, a mulandó dolgok felett állását hirdeti.
A huszadik századi magyar költészet egyik legmélyebben és (állandó vívódásai közt is) leginkább katolikus módra vallásos költője, Babits Mihály hogyhogy csak a pusztulással, a mulandósággal foglalkozik az Esti kérdésben? E rövid dolgozat ezt próbálja körüljárni.
***
Az Esti kérdés az 1911-es Herceg, hátha megjön a tél is! című kötetben jelent meg. A kötet versei sok mindenben hasonlóak az Esti kérdéshez: az idő: évszakok (pl. Az őszi tücsökhöz), este (pl. Alkonyi prológus), a múlt (pl. A Campagna éneke), az emlékek (pl. Thamyris), pillanatok és örök érvényű dolgok (pl. Óda a szépségről), mitológia (pl. Héphaisztosz), a részletek (pl. Paysages intimes), a részletekben rejlő szépség (pl. Mindenek szerelme) jellemzi a kötetet. A századforduló, az induló Nyugat ízlésvilága ez: szecesszió, a legtisztább formájában – hogy olykor az ember úgy érzi, a kötet negyven verse ugyanabból a 150-200 szóból van megformálva. Ez a pár tucat szó mind megtalálható az Esti kérdésben. Ráadásul az Esti kérdés esti kérdése a kötet szinte valamennyi versének – mert a szecessziónak – a kérdése.
Másrészt az Esti kérdés az egyetlen vers, mely ilyen nyíltan hozza fel a vanitatum vanitatis gondolatát: mintha ez a kérdés („…ez a sok szépség mind mire való?”) az egész kötetre, illetve a kötet valamennyi versére vonatkozna, vagyis mintha a többi vers az Esti kérdés (látványának, képanyagának) variációja volna anélkül, hogy ezekben is megjelenne az a bizonyos esti kérdés. A kötet többi versére tehát jellemző az ellentéttelenség, míg az Esti kérdés csupa ellentétre épül.
***
A vers fő hangulati tényezője a lágyság, harmónia, dallam – különösen a vers első felében. A jambus lüktet, a rímek zengenek, hol párosával, hol keresztben, hol ölelkezve. A vers elején a mély magánhangzók megnyugtatnak. Ugyanakkor a mellékmondtatok halmozása, a vonatkozó és mutató névmásos tagmondatkezdések (midőn, melyet, oly, úgy, olyankor), illetve a vers második negyedének halmozott választó mellékmondatai (vagy) feszültséget teremtenek. E feszültséget oldja fel a vers tükörtengelyében álló (értelmi) főmondat: „…ez a sok szépség mind mire való?”, illetve az ezzel szinoním halmozott kérdő tagmondatok.
Másrészt a vers végén megrövidült tagmondatok (csupa „minek”, „miért” – mint megannyi fejbecsapás), a soron belüli rímek, a keményebb mássalhangzók, a magas és vegyes hangrendű szavak és félsorok: mind nyugtalansággá, zihálássá változtatják a vers első felének fizikai szépségét. A vers elején látott képek a tükörtengely után visszatérnek, átölelik a verset.
A tükrözés se nem tengelyes, se nem középpontos, inkább valami „matt opáltükör” ez, mint minden visszaemlékezés, újraélés, újraértelmezés. De hiszen tükrözés, ha nem torzítás maga a napszak is: az est, melyben az egész napra reflektálunk (ld. „napfényű gáz”).
Visszatér mindenekelőtt a fű képe, de a hold, a lámpák, az emlékek, a múltak ugyanúgy, mint a tarka márvány, az est, a takaró, a dombok és lombok vagy a tenger. Ily módon szinte minden látvány kétszer szerepel a versben, a verset nagyjából kettő az egyhez arányban osztó tükörprizmán áttörve, másodszorra megfosztva a nyugalomtól és a szépségtől.
Képekről beszélünk, de inkább látványokról kellene: mert amilyen gazdag látványban a vers, olyan szegény költői képekben. Az a nagyon kevés, ami van, csupa teljes metafora.
Egyetlen kép, egyetlen hiányos metafora olvasható a vers első felében, ez azonban nem tér vissza. Ez azért feltűnő, mert ez a metafora határozza meg a vers első 12 sorát, a takaró-metaforához ugyanis tartozik valaki, aki beteríti a földet, lassan. Ez a kép: az óriási Dajka képe lesz az, amely nem tér vissza a tükörben.
A Dajka képe nagyon finoman („ovatossan”) van elrejtve a költemény harmadik sorában: az olvasó, aki várja az időhatározó vonatkozói névmásos felütés („midőn”) után a főmondatot – akár a gyerek este a megnyugvást –, szinte elsiklik fölötte. Ahogy elsiklik az opáltükörképben, a második egységben a magvető szintén hiányos (de nyilvánvalóan azonos denotátumú) metaforája fölött is. A két Isten-metafora ilyeténképpen mégis megfeleltethető egymásnak.
A Dajka (illetve a magvető) egyben a vers egyetlen olyan cselekvő alanya, mely sem az emberi, sem a tárgyi, sem az élővilághoz nem tartozik, de a hozzá rendelt állítmány („terít”, illetve „vet”) emberi cselekekvés. Az ember csak a tizenharmadik sorban jelenik meg, ettől fogva azonban csak róla és környezetéről van szó. A dajkáról pedig megfeledkezünk. Mint a gyerek a paplan alatt. És egyszerre elvész a nyugalom. A mély magánhangzók helyére magasak kerülnek, a lágy mássalhangzók (l, m, n, j, ny, sz) a tükör túloldalán explozívákká válnak (t, k, p), a vers legvégén pedig a lágy és kemény mássalhangzók, a mély és magas magánhangzók egy soron belül kergetőznek – s oda a dallam, a harmónia. Az ember nyugtalan, ahogy nem érti a harmóniát, ugyanúgy értetlen az összetört harmónia láttán. És ahogy Jónás próféta értetlenül és Füst Milán-i daccal („Méltán haragszom, mind halálig!”) fogadja a ninivei tök kiszáradását, úgy nem érti az Esti kérdés embere a fűét.
Nem is ez a dolga. Hiszen ember. A lepel alatt. Szerencsére ott a Dajka, aki a nyugtalan gyereket, az embert betakarta. Az ember a takaró alatt biztonságban van, ha nyugtalanul forgolódik is, mielőtt elaludna.
***
Babits így: rejtetten adja vissza a Biblia fent idézett helyeinek optimizmusát. Az Esti kérdés tehát a babitsi életművön végigvonuló „credo quia absurdum” talán legtömörebb, legékesebb, legemberibb darabja. Babits korai, szecessziós korszakából kiemelkedik gondolatiságában. Olyan kérdéseket (és rejtett válaszokat) fogalmaz meg, melyek az életművön végigvonulnak, s a költő legkésőbbi korszakában újra középpontba kerülnek. Az Esti kérdés méltó párja az életmű tükörtengelyében felmagasztosuló Jónás könyvének.
